Enélkül néhány funkció nem fog megfelelően működni!
Közösségek hete
Öcsről
Az elkövetkezendő hét napban egy-egy bejegyzéssel tisztelgünk az idén 85. születésnapját ünneplő Bakonyi ház előtt, melyekben a Dunántúl első skanzenépületének legfontosabb tudnivalóit, valamint egyéb kapcsolódó érdekességeket ismertetünk meg önökkel.
A Bakonyi ház tervezője és építője egy tősgyökeres veszprémi építészmérnök,aki munkássága kezdetén ezzel a kis népi építészeti remekével nagy elismertséget szerzett szakmai körökben.
Linczmájer György 1901. április 21.-én született Veszprémben, a Temetőhegyen. A piarista gimnáziumban érettségizett, Budapesten építészmérnöki tanulmányokat folytatott. Az egyetemi diploma megszerzése után visszajött szülővárosába. Munkássága jelentős része is Veszprémhez kötötte.
Tervezte és megépítette:
1935.-ben a Bakonyi házat- amely egyike az első magyarországi tájmúzeumoknak,
1937.-ben a Margit templomot (Kapuváry Gusztávval, Irsy Lászlóval együtt)
1939.-ben az Egyházmegyei Könyvnyomda Gizella téri kétemeletes épületét /a „Napló” irodaház helyén állt a II. világháborúig
a MÁV kiértékelő Központját, a Veszprém-külső vasútállomással szemközti postát, a Nemzeti Bank három munkáslaktanyáját - ezek egyike a mai Dózsavárosi klubkönyvtár, az Egyetem u.-Nárcisz u.sarkán- átalakítva ma is látható, valamint a Deák Ferenc utcában- ma egy társasház áll a helyén
1941.-ben a Kossuth utcai evangélikus elemi iskolát – a tömbbelső kialakításakor az épületet elbontották.
Jelentősek épületbővítései: többek között az Angolkisasszonyok iskolaépületénél, a püspöki szemináriumnál, a gyermekmenhelynél.
A város arculatát jelentősen formálta modern üzletportál- terveivel is.
1945.-ben "Malenkij robot"-ra hívták; két évet töltött a Szovjetunió különböző lágereiben.
Hazatérte után vállalatszervezésbe kezdett;
1948-ban Linczmájer György lakásában alakult meg a veszprémi Építőipari Szövetkezet - a VÁÉV jogelődje- amelynek főmérnöke lett.
A nagy építések időszaka következett: iskolák, az első tömblakások, a Vegyipari Egyetem épületei, diákszálló, tudósotthon, kutatóintézetek, sportlétesítmények és mezőgazdasági üzemek és katonai hősi temetők.
A korra jellemzően a herendi porcelángyár bővítése - itt készült többek között Rákosi Mátyásné számára is egy kis műterem, ennek a munkájának fontossága mentette meg Őt és családját a kitelepítéstől.
1956 nyarán a harmadik szívinfarktus örökre legyőzte. A dózsavárosi temetőben – Lohonyai-sírboltban /3.p.3.1./ alussza örök álmát.
Linczmájer György sokoldalú építész volt. Meglátta a Bakonyalja népi építészeti örökségének legkiemelkedőbb értékeit és szívvel-lélekkel bemutatta ezt a Bakonyi háznál. Ha kellett, a barokk világában gondolkodott…így kerültek vasbeton tartóelemekre a Margit templom neo-barokk külső-belső, részleteiben is tökéletes épületelemei díszei. Ha kellett, nagy alázattal bővítette épületeit- az Angolkisasszonyok iskolaépületénél jól illeszkedően, de mégis láthatóan egészítette ki a ház tömbjét. Modern,jó arányú épületei közül jó néhány még ma- közel egy évszázad múltán- is szemet gyönyörködtető. Mindvégig nagy hangsúlyt fektetett e helyi építőanyagok felhasználására, ezek esztétikus láttatására.
Kiváló fotósként számtalan díjat nyert, jó grafikus és festő volt.
A rendszerváltást követően gyermekei a család kárpótlási jegyeinek felajánlásával jelentősen hozzájárult a Bakonyi ház részbeni, akkor elengedhetetlenül sürgős felújításához.
A veszprémi Bakonyi ház oldalán 1996 óta márványtábla őrzi emlékét.
Veszprém, 2020. május 01.
Gy.Lovassy Klára
3. rész
Térségünk a kőépítkezés fellegvára!
A Bakony és Balaton-felvidék népi építészete a közép-magyar, vagy a nyugat-dunántúli háztípusok a helyi viszonyok – társadalmi jogállás, etnikai és gazdasági jellemzők, valamint az ökológiai adottságok – által formált, más kistájaktól eltérő változata.
Mindezek közül ezúttal a táj nyújtotta ökológiai adottságot, azaz a tulajdonképpen korlátlanul rendelkezésre álló kő építőanyagként történő felhasználásának egyes módozatait mutatjuk be önöknek, ahogy már talán megszokhatták, archív felvételeinket színesítendő, főként recens fotóanyagra támaszkodva.
Biztosan sokuknak ismerősek a kifejezések: permi vörös homokkő, veszprémi márga, füredi mészkő, bazalt, bazalttufa, (a sor még folytatható volna…). Ezek azok a kőzettípusok, melyekből nem csak geológiai, hanem történeti, néprajzi, és bizony jelen értelemben is felépül a mi bakonyi, Balaton-felvidéki „világunk”.
Ezek a „kövek”, ugyanis nem pusztán – többnyire vakolatok mögé rejtett – építőanyagok, hanem egész helységeket befolyásoló hangulati tényezők is, hisz településképi szempontból meghatározónak számítanak. Gondoljunk csak bele, mennyire belénk ivódott a kifejezés: „füredi piros templom”, bár „egyszínűként” sem lenne csúnya, de mennyire más hatást gyakorol ránk a kövek színeivel (is) játszó felsőörsi római katolikus templom?! Aki sétált már az akali evangélikus templom mellett, biztos nem felejti azt a gyönyörű, a helyileg jellemző, ún. durvaszemcsés mészkőből szárazon rakott kőfalat… De ott vannak a „fekete árnyalatú” falvak is: Kapolcsot, vagy épp Tihanyt teszi egyedi hangulatúvá a vulkanikus kőzet.
A kő, mint építőanyag, számos olyan szerkezeti megoldást tesz lehetővé, mely ugyan más-más színben, de mégis egységes jellemzőket teremtett környékünk népi építészetében.
Persze mindehhez elsősorban bányákra, illetve szakemberekre volt szükség, melyek közül egyikből sem szenvedett hiányt térségünk.
Ha ma arra járunk, szinte elképzelhetetlen, hogy a veszprémi Jeruzsálemhegyen mekkora kőbánya, illetve kőbányák szolgáltatták az építkezésekhez szükséges alapanyagot, a helyi márgát. Balatonfüred, Kisdörgicse, Hidegkút, Balatonszőlős, Alsóörs, és így tovább… szinte se szeri, se száma azoknak a településeknek, ahol kőbányászat folyt. Illetve itt tennünk kell egy megjegyzést, hiszen tulajdonképpen minden település határában léteztek ilyen-olyan kapacitással rendelkező „bányák”, de inkább gödrök, tölcsérek formájában jelentkező fejtések.
A kőépületek felépítését kivétel nélkül mesteremberekre, a térségünkben szép számmal jelen lévő kőművesekre bízták. Nagyszámú kőművessel rendelkező községnek számított Hidegkút, Nagyvázsony, a városok közül főként Veszprém, Zirc, de Várpalotán is jelentős számban éltek e mesterséget űző iparosok.
Legfőbb szerszámaik az alábbiak voltak: kőműveskalapács, 1-2 kg-os kalapács a nagy kő összetörésére, kőműveskanál, serpenyő, kenőkés, nagy simító pucoláshoz, kis simító, véső, és fúgázókés. Ezek a tárgyak a különféle céhes emlékeken gyakorta megörökítésre kerültek.
A lakóházak építéséhez általában fél méteres alapot ásott a gazda – a képeknél látni fogjuk, hogy nem mindig volt szükség ilyen „mély” alapra –, majd ezután a kőműveseké volt a terep.
A kőművesek párban dolgoztak, egyikőjük a fal belsejét, míg társa vele szemben a fal külsejét építette. Adott magasság felett már állványról dolgoztak. Vidékünkön legáltalánosabb kötőanyagként az agyagot használták, de előfordult a mészhabarcs alkalmazása is.
Épületeink két fő jellegzetességének a tornácot, vagy gádort, illetve a kő oromfalakat tekinthetjük. A gádor építészeti megoldása vidékünk népi építészetének ún. füstöskonyhás, tehát kémény nélküli korszakából származik, amikor még minden helyiség (szoba, konyha, kamra) külön, a tornác felől nyílt. Később, mikor a konyhákat füsttelenítették és gyakran a helyiségeket is egy-egy ajtóval egybenyitották, már nem ez, hanem a presztízsfunkció vált elsődlegessé. Tornácaink megszüntetésének (tehát befalazásuknak) hátterében elsősorban a ház belső alapterületének megnövelésének igénye állt.
Az oromfalak nem csak a tetőszerkezet – pontosabban a szelemen – tartásában játszanak jelentős szerepet, hanem reprezentatív funkciót is ellátnak, egyúttal vakolatdíszítéseikkel az adott tulajdonos család „üzenőfalául” is szolgálnak, nem ritkán mesélve nemzetiségi, felekezeti helyzetükről.
Végezetül H. Csukás Györgyi néprajzkutatót idézzük, aki röviden összefoglalja a kőépítkezés egy másik, térségünkben óriási szerepet játszó részének, a boltozatos pince építésének mikéntjét.
„Pinceépítéshez romanádot használtak. Gerendákra erősített deszkákból állt, amely fölül „gömbölyű" volt, a boltozat hajlásának megfelelő. A romanádot kidúcolták, s a dúcokat két hétig is ott tartották, amíg összeszáradt a sár. Először 60-70 cm széles falat raktak, ez a pince veséje, a vesefal. Amennyiben a pince teljesen a föld alá mélyedt, a vesefalat nem kellett olyan szélesre venni. A boltozatot 20-25 cm-es szabályos, lapos kövekből rakták. Minél nagyobb a kő, annál jobb. Felül kilóghatott, nem volt baj, mert leföldelték. A boltozatot úgy készült, hogy először egyik oldalon raktak pár sort, majd a másik oldalon, hogy egyforma legyen a nyomás. Mikor fenn összeértek, éket faragtak bele végig. Tölgyfa ékkel jól meghúzták. Boltozásnál arra kellett vigyázni, hogy a kő mindig jól nekifeküdjön a deszkának. A külső oldalt mindig egy kicsit magasabbra rakták. Pinceépítéshez nem kell állás, a dongaboltozatot a falon állva, kívülről rakják. A meglévő sor oldalára sárt tettek kanállal. A köveket kőműveskalapáccsal megfaragták, ha kellett, hogy passzoljon. Ha hézag volt hátul, lapos, apró kővel kidugaszolták, sárral rögzítették. Mikor már a boltozat tetejét csinálták, földet szórtak rá, hogy ne legyen kényelmetlen a kövön a járás. A végén rakták a csúcsfalat. Három méter hosszú pincét ketten három nap alatt készítettek el. Újabban már csak malterral készítettek bótpincét.” H. Csukás Györgyi: A kőépítkezés múltja a Balaton-felvidéken és a Bakonyban. A Balaton-felvidék népi építészete. 1997. 53-92.
Hátsó szoba Időtlen idők?!? kamarakiállítás
Vajon miért és hogyan lépnek be az „időtlen” népi kultúra tárgyai a történelmi időbe?
A kiállítás a LDM néprajzi gyűjteményéből mutat be válogatást azzal a céllal, hogy Veszprém megye hagyományos paraszti kultúrájáról, elsősorban kézműipartörténetéről és díszítőművészetéről képet adjon. A kiállított tárgyak nem csupán a történelemre nyitnak kaput, hanem a népi kultúra egy-egy területére is. Ezek a kapuk a szobában elhelyezett terminálon nyílnak meg a látogató számára.
A kiállított tárgyak nem csupán a történelemre nyitnak kaput, hanem a népi kultúra egy-egy területére is. Ezek a kapuk egy terminálon „nyílnak meg” a látogató számára.
Hogyan lépik át egymás kulturális határait ezek a tárgyak? Népi tárgy-e az 1879-ben hímzett mintakendő vagy az 1904-ben Laczkó Dezsőnek készített boroskorsó?
5. rész
Tüzelőberendezéseinkről
A cserépkályhák a gótika korában – döntően a 13-14. században – kezdtek el szélesebb körben elterjedni, melynek egyik legfontosabb központja a korabeli Magyarország volt. Ekkoriban a rangosabb társadalmi rétegek otthonait díszítették és szolgálták a különféle kályhatípusok.
Számos, Veszprém megyei későközépkori falufeltáró ásatás – Vilonya, Külsővat, Csepely (Nagyvázsony), stb. – tanúskodik a különféle kályhatípusok, főként az ún. szemeskályha egyre szélesebb körű használatáról, melyek ekkor még általában a falvak kisnemeseinek lakóházaiban fordultak elő.
Sabján Tibor a Balaton-felvidéki tüzelőberendezések kialakulásának régészeti előzményeiről írt dolgozatában olvashatjuk, hogy a népi cserépkályhák, illetve azok pártázatának középkori eredete bizonyítható, ám ennek pontos tisztázása még a jövő kutatásainak a feladata, melyben Múzeumunk is élen kíván járni…
A nyugati, füstöskonyhás háztípus területén a füstmentes, kályhával fűtött lakórész a 17. században jelent meg a paraszti gyakorlatban, s a 18. század végére válik általánossá. A cserépkályhák használata a 19-20. században elsősorban a Dunántúlon és Észak-Magyarország parasztszobáira volt jellemző.
A kályhaszemek, kályhacsempék egyszerűbb kivitelei máz nélküliek – így vörös színűek – voltak, ám ilyen típusú cserépkályhát már Jankó János sem talált az 1890-es években folytatott balatoni terepkutatásai során. Azt nem állítjuk, hogy e máz nélküli változatok valamiféle ősiséget képviseltek (bár kialakulásuk nyilván korábbi, mint a mázzal ellátottaké) volna, hiszen már a későközépkor során is egymás mellett élt a mázas és máz nélküli változat, egyszerűen megállapíthatjuk, hogy használatuk kiment a divatból.
Jankónál olvashatjuk, hogy a Balaton-felvidéki kályhák hagyományosan zöld – az egyszerű és olcsó színkikeverés miatt – újabban (a 19. század végén) ritkán sárgák, de jellemzőek voltak a fürjtojás szerű (világos alap, barna „fröcsköléssel”) színezésűek is.
Sabján Tibor a cserépkályhák három fő típusát különbözteti meg, a szemes, – a táblás, illetve a csempekályhákat.
A cserépkályhák használatával kapcsolatban kijelenthető, hogy az I. világháború után már egyáltalán nem építették őket, főként a hagyományos tüzelőanyagok visszaszorulása, illetve a kőszén (mellyel a kályhákat nem lehetett fűteni) elterjedése miatt. A például sümegi, kapolcsi, nemesleányfalui, tapolcai, vagy épp veszprémi fazekasok (illetve kályhások) által készített, valamint felépített hagyományos szemeskályhák több helyütt a huszadik század ötvenes éveiig is használatban maradtak, modernebb, városi ízlést tükröző csempés változataik akár napjainkat is megélhették.
A lebontott kályhák egyes darabjaira poros padlásokon még rálelhetünk, illetve egy-egy motívumos részletet több helyen lakásdíszként őriznek, máshol pedig sokáig az egyes „szemeket” használták csirkeitatóként.
A kiselejtezett szemeskályhák motívumos csempéinek egy másik, sok szőlőhegyi hajlékban máig megfigyelhető funkcióját is ismerjük, hiszen azok máig élnek a falazott, vagy másként csikótűzhelynek nevezett takaréktűzhelyekben. A falazott takaréktűzhelyek alaptípusa egy alacsonyabb főző, illetve egy magasabb sütőrészből áll. Számos helyen a főzőrész testébe az egykor a takaréktűzhely helyén álló kiselejtezett szemeskályha néhány csempéjét építették bele, ezzel díszítve a fehérre meszelt tüzelőt. A cserépkályhák ilyenforma másodlagos felhasználása az egész cserépkályhás területen jellemző volt, sőt, létezik jópár olyan sparhelt is, melyek teljes egészében kályhaszemekből épültek.
6. rész