Céhes emlékek a Laczkó Dezső Múzeum néprajzi gyűjteményében

Olvasási idő | 5 perc
2020. 04. 20. hétfő

A Laczkó Dezső Múzeum céhtörténeti gyűjteményéből néhány olyan tárgyat mutatnánk be, amelyek a céhek fontos tartozékai voltak

Céhes emlékek a Laczkó Dezső Múzeum néprajzi gyűjteményében

A céh, az egyfajta foglalkozást űző kézművesek középkori eredetű érdekvédelmi testülete. Belső működését, hierarchiáját a feudalizmus jellegzetes intézménye, a kiváltság, a privilégium határozta meg, amelyet a helyi földesúr, esetleg maga az uralkodó foglalt írásba. A céheket gazdasági szükségszerűség hozta létre, de megjelenési formájukat – a középkor szellemének megfelelően – sűrűn átszőtték a vallásos elemek. Gyakori volt, hogy az egy mesterséget folytató kézművesek a testületüket valamelyik védőszentről nevezték el. Testületileg jelentek meg az egyházi szertartásokon, és halottaikat maguk temették el. Ugyanakkor egy utcában laktak, közösen vettek részt a városfal meghatározott szakaszának a vádelmében, és a tűzoltás is az ő feladatuk volt. A városi lakosság jelentős részét a kézművesek alkották, így a céhek a városi élet legfontosabb szervezetei lettek. A céhtagság együtt járt a polgárjoggal, amely egyfajta „előiskolája” lett a helyi önigazgatásnak, a városi tanácsban való részvételnek, illetve a bírói tisztségnek. 

A középkori Európában a kézműveseket tömörítő céhtestületek hatalmas nemzetközi szervezetbe, a céhrendszerben egyesültek. Ez a spontán létrejött, országhatárokat nem ismerő szervezet különösen a legények vándorlásával tartotta fenn a kapcsolatot az egyes céhek között, minden központi szerv, vagy irányítás nélkül. A céhrendszer évszázadokon át igen jelentős gazdasági, társadalmi és kulturális kapcsolatokat teremtett a sokszor háborúktól sújtott, soknyelvű és széttagolt Európa városai között. 

    Magyarországon az iparűzők első érdekvédelmi szervezete a 13. század végén tűnik fel, de a valódi céhszervezetek a 14. sz. második felében alakulnak meg: Budán, Esztergomban, Pozsonyban, az erdélyi szász városokban, a Felvidéken, Debrecenben. Veszprém megye területén, elsősorban Veszprémben és Pápán, feltehetőleg a 15. században, bár ezekről sem tárgyi, sem írásos emlékek nem maradtak fenn. De annyi kétségtelenül megállapítható, hogy az ipar fejlődése korán megindul a megyében, a malomipar nyomai Veszprém vízén, a Séden már a 11. században megtalálhatók. A Tapolca vízén a 15. században kb. 10 malom működik, 1489-ben Veszprémben 8 mészárszék gondoskodik a város közellátásáról, Pápán pedig 1514-ben harangot is öntöttek. Az első fennmaradt céhlevél a pápai szabóké, amely 1510-ben kelt.

    A megye két jelentős városa közül Pápán nyúlnak régebbre vissza a céhrendszer emlékei, itt érzékelhető a céhrendszer középkorhoz kapcsolódó folyamatossága. Ez nyilvánvalóan összefügg a város történelmével, Pápa távolabb esett a török-magyar portyázások vonalától, mint Veszprém, amely 1552 – 1683 között ötször cserélt gazdát. Ennek következtében Veszprémben csak a 17. sz. derekától vannak adataink a céhekről, amikor már valamivel nyugalmasabb idők következtek be: a takácsok céhéről 1644-ből, a vargákéról 1646-ból, a szűcsökéről 1652-ből, a csizmadiákéról 1661-ből, a borbélyokéról 1667-ből, a gombkötőkéről 1672-ből, a csapókéról 1675-ből, a lakatosokéról 1676-ból, az asztalosokéról 1677-ből, a bognárokéról 1698-ból, a fazekasokéról 1703-ból, a molnárokéról 1708-ból stb. A 17. század magyarországi viszonyai között kialakult végvári élet a céhes ipar területén is speciális helyzetet teremtett, mert elsősorban a végvári katonaság hadfelszerelési szükségletét kellett kielégíteni. Így különösen az erre alkalmas összetételű céhek jöttek létre, egyesítették a bőr- és vasipar mesterségeit: a szíjgyártók és nyergesek lószerszámot, nyerget, a kovácsok patkót, a lakatosok zablát és kengyelt, a csiszárok pedig kardot gyártottak. A török kiűzése után, illetve az 1805-ös céhrendeletet követően gomba módra szaporodtak a mezővárosi és falusi céhek is, amelyek a helyi lakosság szükségleteinek kielégítésében vállaltak nagy szerepet. Így a csizmadiák, szabók, szűrszabók, kalaposok, bognárok, kádárok, kötélgyártók, kőművesek, asztalosok stb. A 18. században a parasztság vászonneműinek nagyrészét is már takácsok szőtték. Általában elmondhatjuk, hogy a céhes ipar szokásaival és termékeivel jelentősen átalakította a falusiak ízlését, igényeit. A 19. században falvakban is megtelepülő kőművesek és ácsok a főúri és nemesi építkezéseken szerzett ismeretek, ízlés közvetítői lettek, mint erről a népi építészet példáinak sora tanúskodik. 

A megye 140 céhének tárgyi emlékei szép számmal maradtak fenn, amelyek a céhrendszer megszűnése után nagyrészt a múzeumokba kerültek. A Laczkó Desző Múzeum gazdag céhtörténeti anyaggal rendelkezik: céhlevelek, privilégiumok, az ún. artikulusok, a szabadulólevelek, vándorkönyvek, legényszállás-jelvények, jegyzőkönyvek, legényrendtartások, remekrajzok, pecsétnyomók, céhládák, korsók, billikomok, behívótáblák, céhzászlók és temetési lámpák megelevenítik előttünk az elmúlt századok céhéletének sok-sok érdekes, színes mozzanatát: az ünnepnapokat, a céhtagok jogállásában bekövetkező változásokat, az inasszegődtetést, a felszabadítást, a legényavatást, a céhlakomákat, a céhgyűléseket, a céhmesterválasztásokat, az úrnapi körmenetet stb. A díszes tárgyak és cirkalmas írások mögött azonban ott sötétlik a hétköznapok küzdelme, az inasok keserves élete, a legények vándorlásának viszontagságai, a mesterré válás nehézségei s a görcsös védekezés az új, szabadversenyre épülő tőkés gazdasági renddel. Ezek a céhemlékek életre keltik a rég kihalt mesterségeket, amelyek a mai ember számára már többnyire népmesékből, esetleg családnevekből tűnik ismerősnek, például a zuboncsiak, a vargák, a csutorások, a csapók, a csiszárok, a tobakok, a kapcások, a gombkötők stb.  

A Laczkó Dezső Múzeum céhtörténeti gyűjteményéből néhány olyan tárgyat mutatnánk be, amelyek a céhek fontos tartozékai voltak: céhláda, céhkancsó, céhzászló, céhbehívó tábla, mesterlevél, tanuló levél stb.

Céhláda, LDM Néprajzi Gyűjtemény, Ltsz.: C.148.

A céhláda a céhlevél, egyéb fontos iratok (kiváltságlevelek, jegyzőkönyvek stb.), illetve a céh vagyonának, értékeinek és jelképeinek a tárolására szolgáló eszköz volt, így maga a láda is a céh jelképei közétartozott, céhgyűléseken ünnepélyesen felnyitották, két kulccsal zárták. Rendszerint emblémák, címerek, feliratok díszítették. A gyűjteményben található a veszprémi lakatos, órás és puskaműves céh ládája, 1776-ból való, barokkosan díszített, az elején réz címerpajzs, rajta mesterségjelvények: óra számlápja, kalapács, lakat, két darab keresztbe tett díszes kulcs és pisztoly.

Céhbehívó tábla, LDM Néprajzi Gyűjtemény, Ltsz.:C.54.

A céhbehívótábla a középkori–koraújkori céhek fontos hatalmi jelvénye volt: ennek körbeküldésével hívták össze a céh gyűléseit. Az üzenet átadója a tábla felmutatásával igazolta, hogy az üzenet hivatalos és a céhmestertől ered. Erre különösen a középkor elején volt szükség, amikor a mesterek nagy többsége még írástudatlan volt. A gyűjteményben lévő 1774-ből való bognár, pintér, asztalos és esztergályos céh táblája keményfából készült, pajzs alakú, barokkos cirádákkal kifaragott, tetején akasztókarika. Elülső oldalán domború mintákkal faragott kerék, szekerce, vonókés és évszám, hátsó oldalán hordó, körző ábrája látható.

Céhzászló, LDM Néprajzi Gyűjtemény, Ltsz.:  62.8.1.

A céhzászló a céhtagok testületi összetartozásának jelvénye. A céhek városvédő, katonai kötelezettségével függ össze; a 13-14. századtól alatta gyülekeztek ellenséges támadáskor a fölfegyverzett céhtagok. Később a céhházat díszítette s az ünnepélyes világi fölvonulásoknak és vallásos körmeneteknek is elmaradhatatlan dísze lett. A céhzászlókat kezdetben a céh világi jelvényei díszítették, a 15-16. sz. óta megjelent a mesterség védőszentjének az ábrázolása is. A gyűjteményünkben a nagyvázsonyi varga céh 1867. évből való bordó selyem zászlója található, egyik oldalán Sárkányölő Szent György ábrázolásával.

Céhkorsó, LDM Néprajzi Gyűjtemény, Ltsz.:   62.69.1.

A céhkorsó a céhek felszereléséhez tartozó díszes cserépedény. A céhkancsóból öntötték a bort a céh összejövetelein, ünnepségein: mesterválasztás, céhládavitel alkalmával, az inas felszabadulásakor, a legényavatásokon, a mesteravatásokon, ily módon kifejezve a tagság összetartozását. E nagyméretű – általában 30 cm-nél is magasabb – boroskancsók többsége zöld mázas, karcolt vagy domborműves, illetve a mesterség jelvényeivel díszített. A gyűjteményünkben található szentgáli vadásztársaság korsója fedeles, egyfülű, korongolt, zöld mázas, domború díszítéssel.

Mesterlevél, LDM Céhtörténeti Dokumentumok, Ltsz.: 70.1224.1. 

A céhmesterré válást inasévek, legényévek, vándorlás, külföldi szakmai tapasztalatszerzés, a mestermunka (remek) elkészítése jelentette. A remek bemutatása után a jelöltnek mesterlakomát kellett rendezni, befizetni a felvételi taksát, illetve a kellő vagyon gyűjtése is kötelező volt a műhely beindításához. Még igazolni kellett törvényes származását s meg kellett házasodnia. A gyűjteményben lévő mesterlevelet a Tekintetes Nemes Sopron, Győr és más vármegyékben 'Rába alsó vizén' levő molnár céhbeli mesterek állították ki Molnár László molnár mester részére 1777. április 4-én díszesen festett keretben.

Tanuló levél, LDM Céhtörténeti Dokumentumok, Ltsz.: 70.1905.1.

Az inas, aki sikeresen kitöltötte az inas éveit, mesterétől felszabadító levelet kapott, melyben a mester igazolta, hogy jól megtanulta a szakmát. A felszabadítás az egész céh előtt történt, ünnepélyes formában, majd a legények maguk közé fogadták a felszabadult inast. A legények több mesternél tanulták a szakmát, gyakran külföldi tanulmányúton is részt vettek. A vándorlás kapcsolattartást, új technológiák megismerését jelentette. A gyűjteményben lévő tanuló levél már az 1872. évi törvényt követően készült - miután a szabad ipargyakorlás alanyi joggá vált -, a tabi egyesült ipartársulat állította ki Sebők Lajos molnársegéd részére 1883. május 14-én.

 

Pilipkó Erzsébet, néprajzos muzeológus

LDMírtaLDM