Éljenek a méhek!

Olvasási idő | 8 perc
2020. 04. 30. csütörtök

Régi és új történetek a méhészkedés világából

Alábbi összeállításunkkal a méhek munkáját hasznosító mesterség, a méhészet néprajzi jellemzőibe nyújtunk önöknek betekintést.

Na de mit tudunk a méhészet régmúltjáról? Vidékünk kapcsán már egész korai adatokkal rendelkezünk e mesterségről, hiszen a tihanyi alapítólevél 1055-ből két balatoni méhészetről ad hírt. A Badacsony vidékén a középkorban élénk méhészkultúra virágozhatott, olyannyira, hogy Tördemic az erjesztett mézes itallal, a márccal adózott!

A 19. század elején egy egészen különös, ám csak kevesek által ismert és forgatott szakkönyv látott napvilágot a köveskáli református prédikátor (lelkész) Márton Gábor tollából, „Gazdaságos méhtartás” címmel, melyet nem csak szakmai, hanem kultúrtörténeti értéke miatt is szívesen ajánlunk önöknek.

Márton Gábor hosszú évek tapasztalatai alapján készítette el munkáját, melyből a korszak agráriumának aktualitásai is visszaköszönnek: többek között hosszasan érvvel amellett, hogy a „hallhatatlan emlékezetű” II. József által szorgalmazott selyemhernyó tenyésztés helyett – melyhez előtte eperfákat kell ültetni – sokkal inkább a „méhek tartását” javasolja és tartja egyrészt gazdaságosnak, másfelől kézenfekvőnek, hiszen ahhoz a természet már minden szükséges feltételt megteremtett! (Ökológiai gondolkodás 1816-ból…!)

A református egyházfi művére a tiszta, érthető fogalmazás, valamint a határozottság is jellemző, ami konkrét üzeneteiben is tetten érhető. Márton a társadalom szinte minden rétegét végigveszi, hogy ki, miért inkább a méhészkedéssel, és ne, mondjuk a céltalan vadászgatással, vagy pipázással (nemes emberek) foglalkozzon, egyúttal nem kevés iróniát, társadalomkritikát csempészve mondanivalójába. A szegény ember, ki külön méhest építeni nem tud, ha máshol nem, hát tornácán, vagy háza melletti kertjében, néhány kassal saját szükségét enyhítse.

A korban a cukor divatját éljük, ám még az úri népek is megitták kávéjukat, ha cukor helyett „színméz” került bele, mint ahogy Márton mézét is kedvelték a „bécsi úri népek”.

Huszadik századi méhészkultúránk számos archaikus vonást megőrzött, például Szentgálon egészen az ’50-es évekig előfordult, hogy a vadméhek erdőben megtalált odúját – melynek felkutatása külön tudást igényelt –, pontosabban a fát, kivágták, majd otthon felállították.

Térségünk méhesei a kert egy szélvédettebb helyén, gyümölcsösökben, vagy épp a szőlőhegyen, döntően fából, lécekből épültek, de előfordultak köztük kőből emeltek is.

Vannak adataink arra vonatkozóan is, hogy a szőlőhegyen a kast a présház homlokzatában lévő mélyedésekbe, fülkékbe helyezték el.

Bennük a kasok döntően szalmából, illetve gyékényből készültek, melyekből Múzeumunk néprajz raktára is sokat megőrzött.

Vajkai Aurél Keszthely környéki kutatásai során találkozott azzal a szokással, hogy karóra tűzött lókoponyával védekeztek a „bogarak” – ahogy vidékünkön nevezik a méheket – szemmel verése ellen.

Márton Gábor elutasító volt minden általa feleslegesnek vélt babonasággal szemben (és ezekről sajnálatunkra nem is értekezik), ám arról a hagyományról, illetve megfigyelésről ő is tudósít, miszerint a szepezdi méhek rendszeresen átjártak Somogyba nektárt gyűjteni. Az apró munkások pihenésképp hazafele le-leszálltak a vízen lévő hajókra, csónakokra.

Környékünk méheinek úgy látszik, jók tesznek a somogyi kirándulások, ugyanis manapság is előfordul, hogy egy-egy méhész épp ott „szerződik” egy adott földtulajdonossal, akinek a területén gyűjthetnek az állatok. A továbbiakban mindezekről meséljenek fotóink, ahol további érdekességeket is megosztunk önökkel.

Képek:

1.

Márton Gábor könyvének előlapja. Márton Gábor 1810-től 1848-ig volt Köveskál református lelkipásztora, sírhelye a helyi felső temetőben található. Munkája a világhálón elektronikusan, valamint az egyik legismertebb könyváruházban reprint kiadásban olvasható, kézbe vehető, nem csak méhészek számára ajánljuk!

 

2.

5635. A legősibb méhbefogási módszer: fatörzs méhkas Szentgálon. A bádogborítást a harkályok – akik szívesen csemegéztek méhet – elleni védekezés miatt helyezték a fára.

 

3.

N. 2975. Hidegkúti méhes 1938-ból.

 

4.

9769. Tótvázsonyi méhes fából készült kaptárokkal, illetve gyékényből készített kasokkal. A bogarak fekete foltként csüngnek a kasok bejáratánál. 1955.

 

5.

Amit Márton Gábor leírásából az 1810-es évekre vonatkozóan olvashattunk, azt még Vajkai Aurél is megfigyelhette a negyvenes években. Márton a kevésbé tehetős jobbágyoknak javasolja, hogy ha önálló méhest ugyan nem is tudnak építeni, de a tornácon azért elfér egy-egy kas, melyből mézszükségletüket fedezni tudják, és így cukrot sem kell vásárolniuk. Márton Balatonhenyéről tudósít efféle gyakorlatról, Vajkai százharminc évvel később Szentgálon fényképezte ugyanezt. Méhes a tornác mellvédjén, Szentgál, 1942. 5637.

 

7.

Néprajzi gyűjteményünk egyik legkülönösebb, egyben egyik legjópofább tárgya, egy méhkaptár, ami már több kiállításunknak is népszerű szereplője volt.

A Néprajzi Múzeumban található párhuzamok alapján nagy valószínűséggel állítható, hogy készítése és használata is a szlovák etnikumhoz köthető. Gyűjtési helye Eplény.

 

9.

Fa kaptárak egy méhészet téli szállásán valahol a Nivegy-völgyben.

 

10-11.

Dobosi Zoltán szentantalfai méhész állatai egy Siófok környéki hatalmas „repcetengerben” szorgoskodnak.

 

 

 

12.

Jártunkban-keltünkben előfordulhat, hogy belebotlunk ilyen, vagy ehhez hasonló méhész-konténerekbe, melyek, itt esetünkben a sárgálló repcetáblák ölelésében, bizony nagyon hívogatók, egyrészt a szemlélődésre és gyönyörködésre, másrészt a fotózásra, ám ahogy a tábla is jelzi, legyünk nagyon óvatosak és minél észrevehetetlenebbek, mert könnyen futás lehet a vége…

 

13-15.

A látványnak sem utolsó, tulajdonképpen pótkocsiként működő konténerek lehetővé teszik, hogy akár egészen nagy távolságokra is, a kívánt méhlegelőkre telepítsék a bogarakat.

 

 

 

 

Éljenek a méhek!
LDMírtaLDM