Jókai-relikviák a Laczkó Dezső Múzeum Irodalomtörténeti Gyűjteményében

A Jókai Mór születésének 200. évfordulója alkalmából a Laczkó Dezső Múzeum szeretné ráirányítani a figyelmet saját, kevésbé ismert, ám rendkívül értékes Jókai-relikviáira. Az évfordulóhoz kapcsolódva készült írásunk a múzeum irodalmi gyűjteményében őrzött kéziratok, levelek és tárgyi emlékek különleges darabjait mutatja be, amelyek árnyaltabb képet adnak az író alkotói világáról, személyes kapcsolatairól és művészi sokoldalúságáról.

 A Petőfi Irodalmi Múzeum országos jelentőségű Jókai-gyűjteménye mellett a Laczkó Dezső Múzeum is rendelkezik egy több évtized alatt kialakult, kisebb, de értékes kézirat- és dokumentum együttessel. A veszprémi anyag elsősorban családi leszármazottaktól, valamint alkalmi vásárlások és ajándékozások révén került a gyűjteménybe, s így az országos gyűjteményt kiegészítő, jellegzetes egységet alkot. Az adományozók közül kiemelendő a Svájcban élő, de szülőhazájához szorosan kötődő Jókai-leszármazott, dr. Lazáry-Zsindely Zsuzsanna, annak a Hegedűsné Jókay Jolánnak a dédunokája, aki önálló kötetben örökítette meg a család Jókaira vonatkozó emlékeit. A gyűjtemény legértékesebb darabjait a Jókaiautográf levelek és szépirodalmi kéziratok képviselik.

Levelek

Az egyik legkorábbi levél 1837. február 15-i dátummal keltezett, amelyet a tizenkét éves Jókai Pozsonyból írt szüleinek. Ekkor cserediákként (externusként) tanult a Pozsonyi Református Kollégiumban, amelynek szellemi légköre és a többnemzetiségű város kulturális világa erőteljes hatást gyakorolt rá. Levelében görög grammatikát, valamint írott és nyomtatott betűpéldákat kér tanulmányaihoz, továbbá beszámol a betegséghordozótéli hidegről és saját egészségi állapotáról. „Én az Istennek hálát adhatok egészségemért”- írja. A levél zárómondatában – „Szüleimnek holtig szófogadó fijok: Jókay Móricz” – a gyermek Jókai udvarias, gyakorlott levélíróként és a családjához szorosan kötődő fiúként jelenik meg.

Ehhez a pozsonyi évhez kapcsolódik az a kis növénytani rajzfüzet is, amelybe Jókai tizenkét botanikai táblát készített. Az őt gyermekükként befogadó Zsigmondy család fiától, Gyulától vállalta át ezt a rajzos feladatot. A füzetet Zsigmondy Gyula később féltve őrizte, majd 1872-ben – hitelesítő sorral ellátva – ajándékozta Jókay Jolánnak.

A későbbi évtizedekből fennmaradt relikviák között több családi levél is található. Egy 1852. augusztus 6-án kelt írásában „Kedves anyám” megszólítással fordul édesanyjához4 , majd hétköznapi életétéről, lakásügyeiről számol be, és hangsúlyozza a családi összetartozás fontosságát. Így ír: „legalább az vigasztal, hogy ha kedves anyám vagy Károlyék Pestre jönnek, hozzánk fognak szállani, amit legnagyobb örömmel reménylünk, kivált nőm, ki előre is örvend azon szerencsének, hogy szeretetét bármi tekintetben is bebizonyíthassa komáromi rokonai iránt…”. A levelet e szavakkal zárja: „Kedves anyámnak Szeretve tisztelő fia: Móricz”.

Jókai családjához fűződő szoros érzelmi kötődését egy 1855. június 25-én kelt levele is jól érzékelteti. A bátyjához, Jókay Károlyhoz intézett, „Kedves Bátyám” megszólítással kezdődő írás tartalma a családi kapcsolatok ápolásának szándékát tükrözi. Jókai így fogalmaz: „jövő hónapban Rózának (feleségének, Laborfalvi Rózának) szabadság ideje lesz, akkor reménylek veletek találkozni”. A levelet ezekkel a sorokkal zárja: „Csókollak mindannyiotokat, Kedves anyám kezeit. Isten őrizzen benneteket. Szerető öcséd Móricz”.

A gyűjteményben négy olyan levél található, amelyet Jókay Károly intézett öccséhez, Jókai Mórhoz az 1858–1860 közötti időszakban . Valamennyi írás az „Édes öcsém” megszólítással kezdődik, és a „szerető bátyád” záróformulával ér véget. A levelek hangvétele következetesen családias és bensőséges, egyikükben kifejezetten a személyes találkozásra buzdít: „Váliék itt vannak, jókor jönnétek hozzánk mind együtt lennénk.” Érdekes adalék, hogy a borítékokon a címzett neve továbbra is „Jókay Móricz” alakban szerepel („Jókay Móricz Úrnak testvéri szeretettel”), vagyis Károly bátyja az y-os írásmódot használta, noha Jókai az 1848. márciusi eseményeket követően már következetesen i-vel írta nevét, jelezve, hogy nem kíván élni a nemesi származásból fakadó előjogokkal.

A gyűjtemény két gyászkeretes részvétnyilvánító Jókai-levelet is őriz az 1887. évből, amelyek ismeretlen címzettekhez szóltak, de a családi iratanyag részévé váltak.

Figyelmet érdemel egy kisméretű, dátum nélküli emléklap, amelyet Jókai egy ismeretlen számára írt, s a barátság értékével kapcsolatos rövid intelmet fogalmaz meg. Ez a néhány soros kézirat ritkaságszámba menő típus s az író személyes gesztuskultúráját jelzi.

A gyűjtemény egyik unikális darabja az 1894. január 9-én kelt levél: a külföldön élő magyarok Oxfordból érkező tisztelgő üdvözlete, amelyben Józan Miklós öt versszakos köszöntése olvasható. A dokumentum fontos része annak a kultusztörténeti folyamatnak, amely Jókait életében és halála után egyaránt kísérte.

Említést érdemel az 1870. május 27-én, Turinban kelt levél, amely Jókaihoz intézve a „Különösen tisztelt honfitárs. Kedves barátunk” megszólítással kezdődik, s a továbbiakban is őszinte nagyrabecsülést tolmácsol az író felé: „… adjon e sokat szenvedett szerencsétlen Hazának Önhöz hasonló hazafias, lelkes magyart minél többet!”. A levél, amely Ihász Dániel ügyében született, tartalmát tekintve hivatali jellegű, ugyanakkor azt is jelzi, hogy az emigrációba kényszerült magyarok ügyei gyakran eljutottak Jókaihoz. Sokak számára ő jelentette azt a közéleti tekintélyt, akihez bizalommal fordulhattak segítségért.

Szépirodalmi kéziratok

A gyűjtemény egyik kiemelkedő darabja Jókai „Zsidó fiú” című drámájának kézirata. A művet az író 1843 telén írta a Magyar Tudós Társaság évenként meghirdetett drámapályázatára. Jókai ekkor a kecskeméti református főiskolán jogot tanult. Apályázati feltételek szerint a műveket csak „idegen” kéz által leírt, tisztázott formában fogadták el, ezért Jókai a barátját, az akkor Kecskeméten színészkedő Petőfi Sándort kérte meg a szöveg másolatának elkészítésére.

Petőfi a munkát tiszteletdíj nélkül vállalta a barátjától, ezért Jókai viszonzásul egy olaj miniatúrát festett róla, amelyen a költőt sárga gombos, violaszínű frakkban ábrázolta. Petőfi ekkor még úgy vélte, Jókaiból lesz az ország leghíresebb festője.

A drámát a Tudós Társaság jutalomra érdemesnek tartotta, de színpadra nem került soha. Jókai mindazonáltal ezt a művét tekintette írói pályája kezdetének, 1893-ben ezt írta: „Októberben lesz az ötven éves írói jubileumom. Ebben a hónapban hirdette ki a Magyar Tudományos Akadémia a legelső munkám („Zsidó fiú“ cz. dráma) fölötti elismerő bírálatát. Ettől a naptól számítom írói pályafutásomat.“ Később ő maga újraírta - feltehetően az életmű-kiadás előkészületei során -, de végül az a változat sem került színpadra. Ez utóbbi kéziratot őrzi a Laczkó Dezső Múzeum irodalomtörténeti gyűjteménye, amelyet 1915-ben vásárolt meg Palmer Kálmántól.

„A czár albuma” című Jókai-kézirat 1908-ban került a gyűjteménybe alkalmi vétellel egy magángyűjtőtől. Publicisztikai írás, Zichy Mihály magyar festő, grafikus alakját idézi meg, aki az orosz cárok udvari festője volt. Jókai így ír róla: „Három egymásután következő czár hagyta örökségbe a trón utódjára a mi zseniális művészhazánkfiát, Zichy Mihályt, kinél jobb rajzoló jelenleg az egész világon nincs. Zichy Mihályt mindenütt magával hordja a czár, utazásaiban, medvevadászataiban: művész hazánkfia a végzetes vasuti katasztrófánál is együtt menekült meg a czárral a halál tornáczából. Az ő rajzónja örökíti meg a czár minden élményeit, még az olyant is, a minőnek a tablójára azt írta a czár, hogy „ayer esprit” (legyen esze!).” A szöveg első ismert nyomtatott közlése a Jókai-művek gyűjteményes kiadásában jelent meg, Jókai 50 éves írói jubileuma alkalmából közrebocsátott nemzeti díszkiadás kiegészítő sorozatának első kötetében.

 A „Milyen demokraták vagyunk mi? Fürdői prédikáczió” című Jókai-írás két példányban is megtalálható a múzeumi gyűjteményben. Az egyik kétségtelenül eredeti autográf, Jókai kedvelt lila tintájával és jellegzetesen apró betűivel, tizenegy oldalon, 17×21 cm-es lapokon. A másik kézirat egy ismeretlen másoló munkája. A korszakban a nagy érdeklődést kiváltó írások gyakran kézírásos másolat formájában terjedtek, így a második példány keletkezése is a kor gyakorlatába illeszkedik.

A cikk az Üstökös című lapban jelent meg 1871. július 29-én. A karcolatnak tekinthető, ironikus, fanyar, helyenként szarkasztikus hangvételű írás találóan szemlélteti az átalakuló Magyarország kor- és kórképét. A megszólítások szinte enciklopédikus tárházát vonultatja fel, és a társadalom csaknem minden rétegéből merít példákat. Bár ítélkező, mégsem elutasító: a  humor különféle árnyalataival él, miközben a címhasználat túlzásait és ellentmondásait figurázza ki.

A „prédikáció” a következő, túlzó megszólítás-sorral indít: „Tisztelt közönség! Azaz hogy bocsánat! Tekintetes, Nemes, Nemzetes és Vitézlő, Nagyságos, Méltóságos, Főméltóságú és Kegyelmes, Tiszteletes, Tisztelendő, Nagytiszteletű és Főtisztelendő, Érdemes és Nagyérdemű, Mélytudományú és Széptehetségű, Reményteljes, Bájos és Szellemdús uraim, úrhölgyeim és kisasszonyaim! Ha valakinek a címét kifelejtettem volna, méltóztassék eziránt utólagos kárpótlást követelni.” Az előrebocsátott megszólítás már jelzi, hogy Jókai szerint „milyen demokraták vagyunk mi”.

A cikk részletesen, humorral árnyalva veszi sorra a különböző társadalmi csoportok elvárt és kívánt megszólításait, amelyek ismerete önmagában is külön enciklopédikus tudást igényel, hogy mindenkit a szokáshagyomány szerint szólítsunk meg. Példaként említi, hogy Magyarországon a miniszter „nagyméltóságú úr” (ha egyúttal belső titkos tanácsos), ennek hiányában pedig „kegyelmes úr”. A báró megszólítása „nagyságos”, a grófé „méltóságos”; Erdélyben viszont ennek a fordítottja használatos, ami könnyen zavarba ejtheti azt, aki egyazon teremben találkozik magyarországi és erdélyi főnemesekkel. Az eredeti kézirat 1929-ben került a múzeumba a Mórocza család adományaként. Acsaládfő, Mórocza Dénes királyi táblabíró Balatonfüreden élt, és feltehető, hogy a kéziratot közvetlenül Jókaitól kapta. A kéziratos másolat pedig Tábori Kornél újságíró és író hagyatékában maradt fenn; fia, Pál 1971-ben juttatta el a múzeumba.

Az „Őspaták” c. kézirattöredék 1973-ban került a múzeumi gyűjteménybe, dr. Jencs Árpádné 100 forintért adta el az intézménynek. A budapesti lakosú eladó motivációjáról nincs tudomásunk. A „Fejedelem és Fra Diavolo” című elbeszélést – több más Jókai-kézirattal együtt – 2000-ben adományozta a múzeumnak dr. Lazáry-Zsindely Zsuzsanna. Az adományozásra Jókai születésének 175. évfordulója alkalmából rendezett balatonfüredi ünnepi megemlékezés alkalmával került sor. Valószínűsíthető, hogy e jubileumi esemény is hozzájárult ahhoz, hogy a korábban kizárólag kutatási célokra kölcsönzött kéziratok – köztük a tizenkét oldalas, lila tintával írt szöveg – véglegesen a múzeumi gyűjteménybe kerüljenek. Az elbeszélés első közlése a Pesti Hírlap 1883-as évfolyamában jelent meg; ezt követően a „Még egy csokrot” című gyűjteményes kötetben publikálták.

 A kéziratok között három alkalmi költeményt („A hazáért”, „Széchenyi halálán”, „Régi dal, régi dal”) is találunk, amely a Jókai család féltve őrzött iratanyagából került hozzánk.

Jókai, a fafaragó

Jókai Mór alkotói sokoldalúságát és művészi tehetségét jellemzik a különböző csont-és fafaragások is. Az író a szobrok mellett legszívesebben botokat faragott. Abotok gyermekkorától a mindennapjaihoz tartoztak használati tárgyként, védekezésül a kutyáktól, majd diák- és ügyvéd korában divatból, öregkorában pedig a gyaloglást könnyítő támaszként. 

A szabadságharc bukása után, bujdosása idején kapott kedvet a fafaragásra. Maga faragta botjainak fogantyúin egyszerűbb és komplikáltabb figurális díszítményeket alkalmazott. Egyedi ornamentikájú a múzeumunkban őrzött botja is, amelyet még Laczkó Dezső, a múzeum első igazgatója szerzett meg 1925. október 28-án Ösküről, Somogyi József ajándékaképpen.

A Laczkó Dezső Múzeum Jókai-anyaga sokrétű és forrásértékű dokumentum együttes, amely több műfajra kiterjed és árnyalja az író alkotói és családi portréját. A Jókai-kutatás számára jelentős kiegészítéseket tartalmaz.

Dr. Pilipkó Erzsébet főmuzeológus