KONOK TAMÁS (1930-2020)

Olvasási idő | 15 perc
2020. 11. 26. csütörtök

„Nem a látvány másolása, hanem a láthatatlan láthatóvá tevése foglalkoztatott”
(Konok Tamás)

A 2020. november 20-án elhunyt festő és szobrászművészre Képzőművészeti Gyűjteményünk egyetlen tőle származó, de művészeti törekvéseit jól jellemző alkotásával emlékezünk. A geometrikus absztrakció egyik legjelentősebb mestereként számontartott, 90 évesen eltávozott művész közel 65 tevékeny alkotó esztendejét a folyamatos és tudatos megújulás igénye jellemezte. Kezdetben a zene vonzotta. A kitartó gyakorlás, hosszú évek fellépései a Győri Filharmonikus Zenekarban kétségtelenül mély nyomot hagyott a későbbi festő képeinek ritmusában, vonalvezetésének rendjében. A rajzolás, festés felé építész nagyapja, ifj. Sándy Gyula hatására fordult. Diplomáját 1953-ban a Képzőművészeti Főiskola festő szakán szerezte Bernáth Aurél tanítványaként. Korai művei, modell után készült portréi, műtermi enteriőrjei még a realista, természetelvű hagyományt követik. Noha az elismerés nem maradt el (1955: Fiatal Művészek díja, 1957: Derkovits-ösztöndíj), az 1958-as féléves párizsi ösztöndíj gyökeres változást hozott életében és művészetében: a következő évben Párizsban telepedett le, és végleg elfordult a látványelvű ábrázolástól. Művészi karrierje itt, idegenben bontakozik ki.

1960-től már önálló kiállításon szerepelt (Galerie Lambert), majd 1963-ban egy éves ösztöndíjjal eljutott New Yorkba, Kaliforniába, kiállítása nyílt Washingtonban. Absztrakt műveiből rendezett kiállításai folytatódtak Párizsban (Salon des Réalités Nouvelles), és az 1960-as évek végétől festészetének letisztulásáról tudósítanak. Az ekkoriban készült nagyméretű, monokróm relief-kollázsaival, épületszobraival hívta fel magára a zürichi Schlégel Galéria figyelmét, amelyből 1971-től 23 évig tartó együttműködés szövődött, magával hozva a Párizs és Zürich közötti megosztottságot. Magyarországra csak a rendszerváltás után tért vissza alkotni, de magyar állampolgárságához mindvégig ragaszkodott. Feleségével, Hetey Katalin szobrászművésszel 1981-ben, a Szépművészeti Múzeumban rendezett közös kiállításon mutatkozott be, utána pedig folyamatos volt jelenléte a hazai tárlatokon.

A Laczkó Dezső Múzeumban őrzött 1981-es akril technikával készült képe a Szintézis (III.) címet viseli, és az ún. graphidionoknak nevezett művek csoportjába tartozik, amelyeken központi szerepet kapnak a vonalak. Ezeknek az absztrakt képeknek a vonalelemei a végtelen felé nyílnak, a geometrikus formavilág tisztasága térbeli elrendezést, bonyolult mozgásérzetet kelt. Igaz ez a gyűjteményünkben található műalkotásra is, hiszen a kilépő, vékonyodó-vastagodó vonalak feloldják a síklap korlátait, a képen túli felé vezetnek. Utolsó 30 évét jellemezve a művész maga mondta, hogy egyre inkább a transzcendens kifejezése vonzotta, a konkrét tér és idő meghaladására törekedett.

A Kossuth-díj mellett számos más hazai elismeréssel (Hazám-díj, Nemzet művésze, Prima Primissima), sőt a Francia Köztársaság Nemzeti Érdemrendjének Lovagja címmel jutalmazott alkotó kiállításai bejárták a világot, művei megtalálhatók nemcsak a hazai és külföldi közgyűjteményekben, hanem a Párizsi Külügyminisztériumban, a Bibliothèque Nationale, Fonds National d’Art Contemporain kollekciójában. A neki és több generációs művész elődeinek szentelt kiállítás Metszéspontok címmel nemrégiben emlékezett meg róla a Műcsarnokban (2020. 07. 29. – 2020. 10. 25).

TM

LDMírtaLDM