„Mindenre kérlek, hogy nehogy aggódj miattam…”

Olvasási idő | 45 perc
2021. 04. 16. péntek

Emlékezés két veszprémi fényképészre

Veszprém város ismert fényképészei között tartjuk számon Kollár Adolfot és Streit Józsefet. Mindkét mestertől számos értékes képet őriz múzeumunk fotógyűjteménye. Sorsukban foglalkozásukon kívül közös az is, hogy 1944-ben mindkettőjüknek munkaszolgálatra kellett bevonulnia. Kollár Adolfnak nem adatott meg, hogy visszatérjen Veszprémbe. Streit József túlélte a megpróbáltatásokat, a háború után újra tudta építeni egzisztenciáját és még évtizedekig dolgozott megbecsült fényképészként szülővárosában. Sorsuk felidézésével és néhány általuk készített fényképpel emlékezünk rájuk és sorstársaikra.

A második világháború idején újjászervezett fegyver nélküli, munkával teljesített katonai szolgálatot az 1939: 2. tc. (honvédelmi törvény) alapozta meg, rendszere 1941-re alakult ki és 1944-ig állt fenn. Azok a sorkötelesek, akik különböző okokból – származási, vallási, politikai megbízhatatlansági stb. – hadkötelezettségüknek fegyveres alakulatoknál nem tehettek eleget, katonai szolgálatukat közérdekű munkaszolgálatos zászlóaljaknál töltötték le. A hatályos törvények alapján zsidónak minősülők 1941 után már csak kisegítő munkásszázadokba kaphattak behívót, fegyvert nem viselhettek, a korábban tiszti beosztásúakat is megfosztották rangjuktól. A munkaszolgálatnak eleinte nem volt kifejezetten antiszemita jellege, de a zsidótörvények bevezetésével a társadalomban jelen lévő antiszemitizmus a hadseregen belül is éreztette a hatását, és ez a zsidókat sújtó korlátozásokhoz, illetve súlyos visszaélésekhez vezetett. A háborúba lépéstől kezdve a zsidó munkaszolgálatosok helyzete folyamatosan romlott, ugyanakkor akadtak olyan parancsnokok is, akik igyekeztek emberhez méltóbbá tenni körülményeiket. A kisegítő munkaszolgálatosok alakulatai az ország határain belül és a hadszíntéren is megtalálhatóak voltak. A legkegyetlenebb körülményeknek és bánásmódnak azok voltak kitéve, akik a keleti frontra és a szerbiai Borba kerültek.

A német megszállás után a honvéd kiegészítő parancsnokságok tömegesen hívtak be minden korosztályból zsidó férfiakat munkaszolgálatra, az addigi munkásszázadok számát jelentősen megnövelve. Ezzel a hadsereg – sajátos módon – sokak számára a gettóból, illetve a deportálásoktól való megmenekülést tette lehetővé.[1]   

A múzeum gyűjteményében egyetlen olyan fotó található, amely zsidó katonai munkaszolgálatosokat örökít meg. A képen egyenruhában pisztollyal a keret tagjai, civil ruhában, karszalaggal, Bocskai sapkában a munkaszolgálatosok láthatók. A felvétel az erdélyi Désen készült, ismeretlen időpontban. Elképzelhető, hogy 1942 körül vagy után készítették. A munkaszolgálatosok korábban még hordhattak katonai egyenruhát, 1942 után azonban már csak jelzés nélküli katonasapkát kaptak. Ekkortól volt általánosan kötelező a zsidók számára a sárga karszalag viselése is, a kikeresztelkedettek fehér színűt hordtak. A múzeumi nyilvántartás szerint a felvételt Streit József készítette, azonban az ő életútjából arra utaló információt, hogy Désen járt volna, jelenleg nem ismerünk. TF. 81.11.36.

 

Kollár Adolf (1895–1944), a két világháború közötti időszak egyik ismert veszprémi fényképésze, 49 éves korában vonult be munkaszolgálatra. Ő azok közé tartozik, aki ezzel megmenekült ugyan a gettóból és a deportálástól, a világháború végét azonban nem érte meg.

Kollár Adolf a veszprémi 31-esek ezredtörténetében közölt portréja. Herczeg Géza: A m. kir. veszprémi 31. honvéd gyalogezred, a 31. 46. és a 79. honvéd menet zászlóaljak, valamint a 31/I. népfölkelő zászlóalj története. Cegléd, 1936. 395.

Kollár Adolf – Kollár József és Reichenfeld Hermin gyermeke – mintegy két évtizedig volt hivatásos fotográfus a városban. Érdeklődése katonaévei alatt fordult a fényképészet felé. Életéről kevés információval rendelkezünk, ezek között néhány adat első világháborús frontszolgálatára vonatkozik. Eszerint 1915 májusában vonult be a veszprémi 31. honvéd gyalogezredhez, harcolt az orosz fronton, majd 1917 márciusától az olasz harctéren. Összesen 31 havi frontszolgálata alatt II. osztályú Ezüst Vitézségi Érmet, Bronz Vitézségi Érmet, Károly Csapatkeresztet és Magyar Háborús Emlékérmet szerzett.[2]

Katonaként készített amatőr fényképfelvételeket, majd az Érdekes Újság díját elnyerve kötelezte el magát a fényképészipar mint szakma mellett. 1920-ban létesítette műtermét a város egyik központi fekvésű helyén, a Gizella tér 4. szám alatt (ma Szabadság tér). A veszprémi fényképezésben úttörőnek számító Becske Adolf – akinek tevékenysége a 19. század utolsó harmadától kezdve fémjelezte az ipart – és a vele részben párhuzamosan is működő Somogyi testvérek után a két világháború közötti időszakban indította pályáját a fényképészek „újabb generációja”, egyik képviselőjük volt Kollár Adolf. Munkásságát az 1920-as évek budapesti ipari kiállításain két ízben – 1925-ben és 1926-ban – is elismerték, egyszer ezüst, egyszer bronz mesteri plakettel, valamint a Balatoni Szövetség is kitüntette. Jól felszerelt műtermében korszerű körülmények között dolgozott, általában egy-két segédet és két-három tanoncot foglalkoztatott. Munkásságának emléke a két világháború közötti Veszprém városképei, a korszak egyesületi életének jellemzőit megörökítő fotók, családi képek, portrék.[3]

Az Alsóvárosi temető első világháborús hősi halottainak közös keresztje, feltehetően halottak napi virágdíszben, 1927. Készítette: Kollár Adolf, sarkában cégjelzés. TF 69.3381.

Egy ismert dózsavárosi kép: Lohonyay vendéglő 1930 körül. Kollár Adolf felvétele Leltári szám: TF 87.59.5.

 

A Katolikus Legényegylet sportolói 1935-ben. Készítette: Kollár Adolf. TF 92.72.8.

A felállványozott, 1938-ban átadott Völgyhíd. Készítette: Kollár Adolf. TF 70.971.

Kollár Adolf cégjelzése egy 1940 körül készült fotón. A jelzésen – ahogy Rainer Pál kollégánk rámutatott – ebben az időszakban az Országos Frontharcos Szövetség jelvényét használta. Feltehetően az erősödő antiszemitizmus idején – tekintettel arra, hogy a második zsidótörvény alapján izraelita vallásúként zsidónak minősült, és ennek következtében egyre több korlátozás vonatkozott rá – szerette volna szakmai „arculatával” is kifejezni nemzeti érzelmét. Tette ezt  annak megjelenítésével is, hogy a világháborúban frontharcosként szolgálta hazáját. TF 87.44.15.

 

Nem tudjuk, hogy Kollár pontosan meddig dolgozhatott fényképészként. A gyűjteményben található legkésőbbi datált képe 1940 körüli.

A második világháború idejéből munkaszolgálatának helyéről, illetve bevonulásáról van adatunk. A hatályos törvények alapján zsidónak minősülő Veszprém vármegyeieknek a III. szombathelyi hadtest – mint illetékes hadtest – közérdekű munkaszolgálatos zászlóaljánál kellett jelentkezniük nyilvántartásba vételre, 1942-ben már az 1894–1924 között született korosztálynak. A kisegítő munkaszolgálatos zászlóaljak közül Veszprém megyében a legtöbben a szentkirályszabadjai repülőtér építkezésén dolgoztak, de máshova, többek között a Péti Nitrogénművekbe és a hajmáskéri tüzérségi táborba is vittek munkaszolgálatos alakulatokat. Veress D. Csaba tanulmánya a Zalahaláp melletti Újdörögdpusztán dolgozó munkaszolgálatosok között említi Kollár Adolfot. Ebben a táborban 7-800 ember dolgozott egy 2000 kh-as gazdaságban, amelynek egy kis része szántó, a többi erdő, illetve murvabánya volt. A munka itt reggel 4 órától este 19 óráig tartott, a szerző megállapítása szerint brutális bánásmód és gyenge ellátás mellett. Itt dolgozott több, veszprémi illetőségű zsidó munkaszolgálatos: „Fischer kereskedő, Kollár fényképész, Obláth mészáros, Szigetvári divatáru-kereskedő stb., akik közül a háború végén csak Fischer tért vissza Veszprémbe.”[4] Mivel 1943-ig az 1909–1918 között születetteknek kellett bevonulni, valószínűsíthető, hogy Kollárt 1944 előtt nem hívták be.  Kollár Adolf – a veszprémi zsinagógai gettónévsorhoz csatolt munkaszolgálatos névjegyzék alapján 36 társával együtt – 1944 május 30-án vonult be munkaszolgálatra. Ekkor láthatta utoljára családtagjait, akiket húsz nappal később, a gettó kiürítésekor deportáltak. Felesége, Kollár Adolfné Lissauer Magda (sz. 1911.), kisfia, Kollár János (sz. 1938.), nővére és húga, Kollár Lenke (sz. 1893.) és Kollár Malvin (sz. 1896.) további sorsát nem ismerjük, feltehetően Auschwitzban, vagy már az út során veszítették életüket.[5]

A nyilas hatalomátvétel után, 1944 októberében elrendelték a még Magyarországon lévő munkaszolgálatos századok nyugati határhoz szállítását. Október végén megkezdték a szentkirályszabadjai tábor kiürítését, majd Pétről, Hajmáskérről és Újdörögdről is útnak indították a kisegítő munkásszázadokat. Kollár Adolf erről az útról már nem tért vissza, ismeretlen helyen halt meg 1944 december 13-án.[6]

Egykor Kollár Adolfnál töltötte inaséveit Streit József (1912–1999), aki nemcsak fényképészként lehet sokak számára ismert. Őt Borba vitték munkaszolgálatra, az ott átéltekről több ízben is mesélt riportok, interjúk keretében.

Streit József portréja a Mesélő házak, mesélő emberek c. kiadványban újra közölt, eredetileg 1994-ben készült Napló interjú mellékleteként. Máthé Éva (szerk.): Mesélő házak, mesélő emberek. Fejezetek a veszprémi zsidó közösség történetéből. Veszprém, 2005. 95.

Streit Albert József – Streit Sámuel veszprémi kereskedősegéd és Kohn Szeréna gyermeke – a polgári iskola elvégzése után Kollár Adolf fényképészmesterhez állt tanoncnak. Három nehéz inasév után segédként dolgozott, majd 1934-ben nyert iparigazolványt, és megkezdte tevékenységét egy Kossuth utcai (17. sz.) bérelt helyiségben.  Önálló üzlete nehezen indult, eleinte a vidéki megrendelések jelentettek számára némi alapot a megélhetésre. Első szakmai sikerét 1935-ben érte el, amikor a Veszprémi Ünnepi Hetek ipari kiállításon a győri iparkamara első díjjal jutalmazta. Ennek köszönhette azt a komolyabb megrendelést is, ami a Bakonyi Házról készített felvétel és az alapján több ezer darab levelezőlap elkészítését jelentette. Ez a munka tette ismertté a városban, és immár anyagilag is kissé megerősödve 1938-ban meg tudta nyitni a Szabadság tér 10. szám alatt bérelt műterem helyiségét. Feleségével együtt, aki szintén fényképész volt, ekkor már folyamatosan tudott dolgozni. A szakmai és egzisztenciális erősödést azonban megállította a második világháború.[7]

Mivel kikeresztelkedett, keresztény házasságot kötött 1939 előtt, és gyermeküket is megkeresztelték, mentességet kapott a második zsidótörvény korlátozásai alól (az 1939: 4. tc. 1. §-ában meghatározott kivételek alapján). Egy 1939. november 29-én kelt tanúsítvány igazolta, hogy ekkor még nem minősült zsidónak.[8] A két évvel későbbi törvény (1941: 14. tc., a harmadik zsidótörvény) azonban már vallástól függetlenül mindenkit zsidónak tekintett, akinek legalább két nagyszülője az izraelita hitfelekezet tagjaként született. Ez alapján 1944-ben a tömeges behívások időszakában neki is jelentkeznie kellett munkaszolgálatra.

1944 májusában vonult be Jászberénybe. Innen feleségét június 10-én még értesíteni tudta elszállításukról: „Holnap reggel vaggonírozunk, így most már biztos a menetelünk 10-én reggel 10 órakor Jászberényből. Sajnos azt nem tudjuk hova, csak egyetlen mit tudunk, hogy német tiszt tartott szemlét felettünk s átadtak minket.”„Mindenre kérlek, hogy nehogy aggódj miattam, mindent ki fogok bírni, s fogunk mi még élni is. Egy tudattal szállok fel a vágómarha vagonba, hogy nem tart sokáig.” – búcsúzott feleségétől indulása előtt írt levelében.[9]

Bevagonírozásukkor kiderült, hogy a szerbiai Borba viszik őket, ahova a németek 1943 és 1944 folyamán két transzportban összesen mintegy hatezer főt hívtak be a hadiiparuk rézszükségletének jelentős részét adó bányavidékre bányai, illetve vasútépítési munkákra. A német szándék, miszerint magyar zsidó munkaszolgálatosokat vezényelnek Borba, eleinte a magyar kormány, illetve Nagy Vilmos honvédelmi miniszter – aki tudott róla, hogy Borban milyen szörnyű körülmények uralkodnak – tiltakozásába ütközött. Nagy lemondása után viszont megnyílt az út a munkaszolgálatosok átadása előtt. A bori munkaszolgálatos századok első csoportja 1943 júliusában indult útnak. A második transzportba tartozók eredetileg az 1924-ben született korosztályból kerültek volna ki, azonban velük nem tudták feltölteni a keretet, ezért kerültek be idősebbek is az 1905–1925 között született korosztály behívásával. Így került a keretbe Streit is, valamint a magyar művészet és közélet ismert képviselői is, köztük a leggyakrabban említett bori munkaszolgálatos, Radnóti Miklós is.[10]


Amikor kiderült, hogy hová viszik őket, Streit József megírt húsz-huszonöt levelezőlapot feleségének, amiket útközben, Kelenföld környékén, a vagonból dobott ki, ezekből öt el is jutott Veszprémbe. TD 95.2.3. Másolat

Streit József már a Pécsen, Eszéken, Belgrádon át vezető vonatútra is mint az életüket veszélyeztető útra emlékszik vissza. A jugoszláv partizántámadások ekkor már erősödtek, útközben bombatámadás érte őket, ami elől a lezárt vagonokból nem tudtak menekülni.[11]

Borban a második transzporttal érkező magyaroknak főként vasútépítési munkát kellett végezniük hegyi terepen, baleset- és életveszélyes munkakörülmények és nagyon rossz higiénés tábori viszonyok mellett. „Mindenki a saját ruháját viselte. A cipőt, a fatalpat magunk faragtuk. Ebben tettük meg naponta a három kilométeres utat hegyen föl, hegyen le – nem az országúton – a munkahelyre csákánnyal a kezünkben. Bor és Belgrád között kiépítendő keskenyvágányú vasútvonalon dolgoztunk, alagutat fúrtunk… Kegyetlen állapotok között. Naponta egyszer kaptunk enni. Olyan kenyeret ehettünk, amiben szalmaszálak voltak. Nem is lehet elmondani…” – idézi fel emlékeit 1994-ben.[12]  

Az 1941-től épített Bor környéki munkatáborokat német és osztrák városokról, tartományokról nevezték el. A táborokban magyar katonai felügyelet alatt éltek, munkájukat azonban németek irányították. Streit József a Westfalen nevűbe került, rövidebb ideig a Heidenau táborban is tartózkodott, ahol Radnóti Miklós hosszabb időt töltött. A költőről itt hallott először a táborban lévő művész, értelmiségi munkaszolgálatosoktól, személyesen azonban nem találkozott vele. Mivel a német visszavonuláskor az összes hazavezényelt munkaszolgálatost ide csoportosították, a Berlin főtáborban is járhatott.

A brutális bánásmódot az őrök kegyetlenségét az ő emlékei is igazolják: ha valamelyik munkaszolgálatos fekete úton levelet kapott, azt kivégezték. Aki nem bírta a munkát, vagy rövid időre megállt, véresre verték.[13]

Streit József a bori lágerben viselt karszalagjáról és rabszámáról készült fotó. TF 95.6.2.

1944 augusztusában a hadi helyzet változása és a németek Balkánról való kiszorulása következtében Magyarország visszahívta a munkaszolgálatosokat. Két lépcsőben indultak haza gyalogmenetben. Az első, augusztusi csoport maradéka – útközben az éhező, legyengült menetelők egy részét büntetésből kivégezték, Cservenkánál pedig német katonák mintegy 700–1000 zsidót agyonlőttek – októberben ért Szentkirályszabadjára.[14] Innen vezényelték őket erőltetett menetben a mai 82-es út vonalán Mosonmagyaróvár felé, ahova az ország minden részéről összpontosították a megmaradt munkaszolgálatos századokat. Streit Józsefné értesült az első bori munkaszolgálatos csoport hazatéréséről és annak reményében, hogy láthatja férjét, Szentkirályszabadjáról elindult utánuk. Egészen Hegyeshalomig követte őket, több helyen is kapott róluk némi felvilágosítást, de nem tudta utolérni őket. „Gyulafirátótra érve az iskola igazgatója és felesége már csak azt tudta mondani, hogy itt aludtak egy akolban és szörnyű állapotban voltak. Nem tudtak senkit felismerni.”[15] Hegyeshalomról fordult vissza, és csak később tudta meg, hogy férje nem volt ebben a menetben. Radnóti Miklós útját követte, amelynek végén a beteg, végsőkig legyengült költőt Abdán lelőtték.

A bori munkaszolgálatosok második kontingensét, mintegy 2600 főt szeptember 29-én indították útnak, sokkal szerencsésebb körülmények között. Őket a hegyekben a jugoszláv partizánok felszabadították, amikor már a szovjet csapatok is a közelben voltak. A bori munkaszolgálatosok közül – köztük Streit József is – többen partizánnak álltak.

Jugoszláv felszabadítási igazolólap Streit József nevére kiállítva, pozsareváci bélyegzővel. TD 95.2.5. Másolat

Streit József 1945 májusában érkezett vissza Veszprémbe. Családját nem kerülte el a holokauszt tragédiája, hiszen szüleit és húgát a zsinagógai gettóból deportálták, ők feltehetően Auschwitzban vesztették életüket.[16]

Otthon felesége és fia várta. Megvolt a fotóműterem, amit távollétében felesége működtetett. A háború után újra kellett kezdenie az életét, de sikerült új egzisztenciát teremtenie. Ebből az időszakból és később készült fotóiból a múzeum gyűjteményében is megtalálhatók családi és portréfotók, tablóképek, valamint egy várostörténeti értékkel bíró sorozat, amelynek képei a második világháború bombázásai által sújtott Veszprémet ábrázolják.

A Viadukt az egyik leszakadt pillérrel, 1945. A második világháborús rongálásokat ábrázoló, 21 db-os, Streit Józseftől származó fotósorozat egyik darabja. TF 72.1314.

Az egykori Búzapiac, később Szent Imre tér egyik romos épülete. TF 72.1317.

Az egykori Korona szálló és étterem. Jobb oldalon a színházépület egy része. TF 72.1323.

Völgyikút utcai részlet a bombázások után. TF 73.5350.Komakút tér az egykori püspöki jószágkormányzósági palota – ma megyei könyvtár – épületével Leltári szám: TF 73.5353.

A Komakút téri egykori laktanyaépület a bombázások után. 1944-ben gettó volt, ide zárták a veszprémi és az enyingi járás területének falvaiból származó zsidó lakosságot. Leltári szám: TF 72.1325

Kákonyi Anna 
történész
 

[1] Randolph L. Braham: A népirtás politikája. A Holocaust Magyarországon. I. Budapest, 1997. 287–332., Sipos Péter–Ravasz István: Magyarország a második világháborúban: lexikon A–Zs. Budapest, 1997.

[2]Herczeg Géza: A m. kir. veszprémi 31. honvéd gyalogezred, a 31. 46. és a 79. honvéd menet zászlóaljak, valamint a 31/I. népfölkelő zászlóalj története. Cegléd, 1936. 395.

[3] V. Fodor Zsuzsa: „Isten áldja a tisztes ipart”. Iparosélet Veszprémben a két világháború között. Veszprém, 1989. 66., Streit József veszprémi fényképész is felidézi egykori mestere tevékenységét: Streit József életútja. LDM Történeti Dokumentumok 87.93.1.

[4] Veress D. Csaba: Adatok a zsidóság Veszprém megyében a II. világháború idején lejátszódott tragédiájához. A Veszprém Megyei Múzeumok Közleményei 16. (1982) 400.

[5] Magyar Nemzeti Levéltár Veszprém Megyei Levéltára V.173.g: Veszprém város polgármesterének iratai. Gettónévsorok. 1944 június 12-én a zsinagógai gettóból vonult be további 15 fő.

 [6]Bús János–Szabó Péter: Béke poraikra... II. Dokumentum-emlékkönyv a II. világháborúban a történelmi Magyarország területén elesett, meghalt magyar katonákról és munkaszolgálatosokról. Budapest, 2001. 700.

[7] Streit József veszprémi fényképész életútja. LDM Történeti Dokumentumok 87.93.1., V. Fodor i. m. 75–77.

[8] Tanúsítvány Veszprém vármegye alispánjától. Másolat. LDM Történeti Dokumentumok 95.2.1.

[9] Streit József levele feleségének. Másolat. LDM Történeti Dokumentumok 95.2.2.

[10] Csapody Tamás: Bori munkaszolgálatosok. Budapest, 2011. 14–17.

[11] Molnár Jánosné: A bori láger túlélője. A veszprémi Streit József vallomása a poklok pokláról. In: Máthé Éva (szerk.): Mesélő házak, mesélő emberek. Fejezetek a veszprémi zsidó közösség történetéből. Veszprém, 2005. 95–99. Eredetileg megjelent: Napló, 1994. november 12.

[12] Molnár i. m. 96.

[13] Molnár i. m. 97.

[14] Csapody i. m. 19.

[15] Idézet Streit Józsefné Radnóti Miklós özvegyének 1979-ben írt leveléből. Egy Radnótival kapcsolatos rádióadás hatására határozta el, hogy megosztja emlékeit az özveggyel. LDM Történeti Dokumentumok 95.2.6. Másolat.

[16] MNL Veszprém Megyei Levéltára V.173.g: Veszprém város polgármesterének iratai. Gettónévsorok

 

LDMírtaLDM