Ős-Nagy István: Menyasszony

Olvasási idő | 15 perc
2021. 02. 10. szerda

Egy matyó menyasszony története

Ős-Nagy István gazdag művészi hagyatéka, több száz festmény és grafika néhány éve került a Laczkó Dezső Múzeum gyűjteményébe. Az 1913-ban Budapesten született festő térségünkhöz kapcsolódik annyiban, hogy előnevét a közeli Ősi község nevéből, édesanyja szülőhelyéről alkotta, és viselte azt szignói szerint 1946-tól következetesen haláláig. Az Iparművészeti Főiskola elvégzése után már fiatalon kivívta az elismerést az Országos Magyar Képzőművészei Társulat Jelinek-díját elnyerve (1943), amelyet a tehetséges, fiatal (harminc évnél nem idősebb) festőknek tartottak fenn. Keresett portréfestőként elhalmozták megbízásokkal, Serédy Jusztinián hercegprímás arcképe miatt viszont 1948 után nem kapott többé kiállítási lehetőséget. Kényszerűségből az emigrációt választó Ős-Nagy pályája így a svájci művészeti közegben alakult tovább felcserélve a korábbi népies jelenetek meghitt világát, a realista hagyományt a modernizmus változatos törekvéseivel. Neve itthon ismeretlen maradt ugyan, külföldön aratott sikereit számos díj és elismerés bizonyítja. Jóllehet életrajza és művészi pályaképe még kutatásra vár, jól körvonalazódik benne széles stilisztikai skálán mozgó, különböző áramlatokat magában foglaló kísérletező hajlama, amely a külföldön megismert kitágult horizont következtében sokszínű, egyéni hangú művészetet teremtett.

A kontyolást bemutató jelzés nélküli életkép a matyó népviseletbe öltözött ülő menyasszony alakját állítja a középpontba három körülötte segédkező nőalakkal. Egyik lehajolva a kötényét, másik állva a fejdíszét igazítja, a harmadik a tükröt tartja neki. Ruházatából az is nyilvánvaló, hogy már nem a fehér tónusú első menyegzői öltözetről, hanem a menyecske viseletéről van szó. Az élénk színekből építkező festmény hátterében megjelenik a hiteles népi szobabelső, a búboskemence, a festett tányérok, maga a menyasszony is festett, faragott széken ül. Különösen érdekes, hogy megmaradt az olajfestményt megelőző vázlat, amelyen egy pipázó ülő férfialak alkotja a menyecske ellenkező oldali párját.

Valójában a gazdag néprajzi hagyományokat őrző matyó lakodalom egy jelenete elevenedik ezeken a képeken. Tudjuk, hogy a matyó menyasszony öltözéke többször is változik a menyegző napján. A negyedik öltözködés alkalmával leveszi fejéről a koszorút, egy nyoszolyóasszony segíti ún. belina kendőt kötve a fejére, mert ezután hajadon fővel nem szabad kimennie. A vőlegény a menyasszonnyal, a vőfély kíséretében, átmennek a menyasszonyos házhoz; velük tart még a nyoszolyóasszony, a nyoszolyólányok és a vőlegény barátai is. Mikor megérkeznek, vagy a menyasszony szülői házának egyik szobájában történik a kontyolás, vagy a szomszéd házban. A nyoszolyóasszony felfésüli a haját, befonja, kontyba köti ás ráteszi a főkötőt. Ezt a főkötőt büszkén viseli asszony és leánytársai között, míg az első gyermeke meg nem születik. Ha lánya születik leveszi és kendőt köt, hogy ne koptassa tovább, elteszi a stafírunghoz, ha fiú az elsőszülött, a második gyermek születéséig viselheti.

Érdekes az is, hogy Ős-Nagy István néhány évvel Svájcba érkezése után, 1959-ben festett egy nagyon hasonló kompozíciójú szignált olajfestményt. Mivel az előbbi jelzet nélküli, nem ismerjük egymáshoz való viszonyukat. A technika mellett itt eltérő a népviselet, eltűnik a tisztaszoba magyar népi lakáskultúrát idéző berendezése a háttérből, az öltöztető asszonyok is távolabbra kerülnek.

Tevesz Mária és L. Karsai Henriett írása

 

LDMírtaLDM