Trianon 100

Olvasási idő | 7 perc
2020. 06. 04. csütörtök

TRIANON témakörrel kapcsolatos műtárgyak
a veszprémi Laczkó Dezső Múzeum gyűjteményeiben

Cholnoky Jenő és Trianon 
Egy veszprémi születésű tudós, aki szaktudásával segítette a Trianonban működő magyar békedelegációt
 
Lóczy Lajos (1849–1920) nemzetközileg elismert hírű geográfus, egyetemi tanár 1919. november 21-én többek között ezeket írta egy levelezőlapon legjobb barátjának, Laczkó Dezső (1860–1932) kegyesrendi szerzetes tanárnak, a Veszprémvármegyei Múzeum igazgatójának:
A képet Rybár Olivér geográfus, földrajztanár szívességéből közöljük
A képet Rybár Olivér geográfus, földrajztanár szívességéből közöljük
 
„Nov 3-án lettem 70 éves és ekkor kezdtem meg az aggastyánok korát. Ha törődött egészséggel is, de tiszta agygyal és nyugodt lélekkel léptem át ezt a korhatárt, mely az egyetemi tanár működési korát is véglegesre szablya. Születésnapomon adtam le miniszteremnek legális nyugdíjaztatásomért kérésemet. Gyorsan el lesz intézve, talán egy esztendei szabadságot adnak, ami szokás szerint a nyugdíjba lépő állami tisztviselőnek kijár. A földtani intézet igazgatását azonban 1920 tól kezdve már nem én intézem. Jól esik nekem, hogy ezt elértem becsülettel és szívós kitartással, az utóbbi időben már nem volt kedvem szerinti az intézet vezetése. Társaim régóta áhítoztak az én visszalépésemre! Most külső gondok nélkül, teljes szellemi képességeimmel láthatok tudományos vállalataim befejezéséhez
Van ebből elegendő! A Balaton monográfia és geológiai térkép, Arad vármegye és az Erdélyi Érchegység geol. leírása, Általános kép a Magyar Medence geológiai koráról stb. stb. No meg talán akad valami gyakorlati kérdés is megoldandó néha-néha jövedelmi célra. – Egyszóval unni nem fogom magam a penzióban.
Mindennemű nyilvános szerepléstől és elnökségről is visszavonulok.
Én e téren is – úgy érzem – leróttam a kötelességet és pedig nem csak időbeli, hanem anyagi áldozatokkal is. Következzenek fiatalabb friss erők utánam!
Cholnoky Jenő Budapesten van Teleky (sic!) Pál gróffal együtt dolgozik a béke ügyében. Gyönyörűségemre van, hogy e legderekabb tanítványaim és neveltjeim nagy munkaképessége és tágas látóköre munkálkodik most legjelentősebb hazai ügyünk javára.” (Laczkó Dezső Múzeum–Múzeumtörténeti Adattár ltsz. 48 859/1977.)
E sorok elolvasásakor nyilván felmerül a kérdés, mit és hogyan dolgozott az alig néhány héttel korábban,1919. november elején az új román államhatalom által kolozsvári egyetemi katedrájától (amelyet 1905-óta folyamatosan betöltött) megfosztott és Erdélyből családjával együtt kizsuppolt földrajztudós Cholnoky Teleki Pál gróffal a béke ügyében?
Ezzel kapcsolatban idézzük a legilletékesebb személyt, magát Cholnoky Jenőt. Idős korában, 1945-ben papírra vetett életrajzában ezzel kapcsolatban az alábbiakat írta:
„Amikor a királyi palotában volt a hivatalom, a béketárgyalások aktáit kellett rendbe szednem, s érveket felsorakoztatnom az integritásért. „Az új magyar határ bírálata” című munkámat temérdek adattal kellett alátámasztanom, s több munkatársam volt. Többek között Fodor Ferenc, volt karánsebesi középiskolai tanár. Francia fordítóim voltak: Hankiss János későbbi debreceni tanár, majd Szinnyei Merse minisztersége alatt kultusz-államtitkár, továbbá Beller Ilonka, volt Erzsébet nőiskolai tanítványom. Angol fordítóm volt Patterson Orsolya, szintén Erzsébet nőiskolai tanítványom.
A munka keservesen ment grafikusok nélkül. A történészek sem tudtak kellő lelkesedéssel és diplomáciai érzékkel írni.  Nagyon sokat vesződtem a munkatársakkal, majd mindent újra kellett magamnak szövegeznem. 500 000 korona bizalmas hitelt kaptam, de ez nem ment haszontalanságokra, nem engedtem elpazarolni, ezért a munkatársak mindig morogtak is. Klebelsberg Kunó gróf is, akkor még csak menekültügyi hivatal vezetője 20 000 koronát kért spanyol tanulmányainak folytatására. Teleki beleegyezésével megadtam neki.
Minden délután hét órakor Teleki áttelefonált a miniszterelnökségről, hogy induljunk haza. Maga vezette szép nagy gépét (saját tulajdona volt), s levitt a lakásomra, a Baross utcába. Reggel magam mentem föl a Várba, kellemesen emlékszem ezekre a sétákra.  Délben a Külügyminisztérium beszerző csoportjától átvett élelmiszereket, különösen kenyeret, haza kellett vinnem. Délután voltak előadásaim az egyetemen, este pedig rendesen üléseim a Földrajzi Társaságban, a Magyar Turista Egyesületben, a Turáni Szövetségben, az irredentákkal, esetleg más társaságokban, mint választmányi tag, vagy valami előadásom, mint hallgató. (…)
Amikor végre küldöttségünk kiment Párizsba, hogy a „béketárgyalásokon” részt vegyen, akkor előzőleg Csáky Imre gróffal, mint a külügyminiszter helyettesével végig kellett autóznom az új határon, hogy a Millerand-féle kísérőlevél ígérete értelmében a rosszul megvont határok kiigazítása iránt előterjesztést tegyünk.  Nagyon szomorú látvány volt az otrombán, tudatlanul, rosszindulatúlag megvont határokat látni. S csehek a sátoraljaújhelyi Ronyva-patakot mint „hajózható folyót” állították be, s a patak hídjának egyik végén a magyar, másik végén a cseh határőr állt, de elérhették egymást a szuronnyal. Volt olyan hely is, ahol a határ egy udvaron ment át, a ház még itthon maradt, de a kút már Oláhországban volt. Hihetetlen könnyelműség és lelkiismeretlenség jellemezte ezt a határt. Elrettentő példája minden erőszakosan megvont határnak. Hiába beszéltünk, hogy tartós államhatár csak a természetes határ lehet, nem hederítettek rá.
Csáky gróf tudása és általános műveltsége nem volt olyan, hogy feladatát helyesen tudta volna megoldani. Tudjuk, hogy később alaposan kompromittálta magát és relegálták. Útközben megütközve hallottam tőle egyes furcsa megjegyzéseket. Például, hogy az autóút mindig derékszögben metszi a vasútvonalat, még akkor is, ha az út majdnem párhuzamos a vasúttal, s csak éppen átmegy rajta, ez véleménye szerint ostoba pedantéria! Nagyon elszomorodtam az úton, s Telekinek kedvetlenül tettem meg jelentésemet, de nem akarta Csákyt elejteni.  Sokkal jobb lett volna, ha Csáky István grófot, későbbi külügyminisztert adta volna melléje. Nagy eszű, nagy műveltségű, kedves úri ember volt.
Apponyi és Teleki mentek ki Párizsba a „béketárgyalásokra”. Nem voltak azok tárgyalások, csak tudomásul kellett vennünk, a trianoni kastélyban a békediktátumot. Látszott ugyan, hogy Apponyi remek beszéde, és Teleki „Carte rouge”-a mély hatást tett a békebizottság tagjaira. De Clemanceau nem engedett, mivel előzetesen már elígérte a cseheknek, oláhoknak és szerbeknek az ország nagy területeit. A Wilson-féle elveket felrúgták. Wilson nem tudott elég energikus lenni, aztán meg rokonságban volt az öreg Masarykkal, a Cseh–Szlovák Államszövetség elnökével.
Teleki „Carte rouge” nevű térképe hazánk olyan néprajzi térképe volt, amely a népsűrűséget is tekintetbe vette. Büszke vagyok rá, hogy az eszme tőlem származik, s én rajzoltam az első ilyen térképet, de az még meglehetősen tökéletlen volt. Beosztottam az ország területét a fokhálózat nagy sűrítésével apró kis négyszögekre, s minden járásból annyi négyszöget festettem be az illető nemzetiség színével, ahány igazság szerint számarányának megfelelt. Ha például valamely járásban 10 000 ember lakott, ebből mondjuk 6000 magyar 1000 szász és 3000 oláh volt, és a járás területén tegyük föl 10 kis kocka volt, akkor ebből hatot a magyarság, 1-et a szászok, 3-at az oláhok színével festettem be. Ha nem ezt tettem volna, akkor a járás közösségei szerint kellett – a régi módon – a térképet színezni, s az egész járás „oláh színű” lett volna, mert a magyarok és szászok két városban összezsúfolva laktak. A térkép tehát egészen hamis képet nyújt, ha a népsűrűséget nem vesszük figyelembe.
Teleki a módszert tökéletesítette. Összevonta a lakosságot a folyók mellé úgy, hogy mindenütt egyenlő legyen a népsűrűség, s így színezte a megfelelő nemzetiségi színekkel. A magyarok vörös színnel, az oláhok zöld színel voltak rajta feltüntetve, s ekkor látszott, hogy az oláhoknak juttatott területen milyen hatalmas túlsúlyban vannak a magyarok. A térképen a vörös szín feltétlen túlnyomósága élénken feltűnt, pedig még Budapest tiszta magyar lakosságát nem is lehetett figyelembe venni, mert nagy néptömegével minden más színt háttérbe szorított volna.
Telekinek igen nagy tekintélye volt, szerették és becsülték az angolok, az amerikaiak belátták módszerének helyességét, s sokan elszörnyülködtek az oláhok és csehek vakmerő hazudozásain. De mindez nem használt semmit. Az sem használt, hogy a szerbek kimutatták, hogy a Bánsághoz az oláhoknak semmi joga nincs, az oláhok meg kimutatták, hogy a  Bánsághoz a szerbeknek semmi joguk nincs. Elfogulatlan bíró erre kétségtelenül kimondta volna az ítéletet, hogy maradjon tehát ezeréves birtokosánál, a magyar Szent Koronánál.
Mindannyian meg voltunk győződve, hogy újabb háború magvait hintették el.
Mialatt Apponyi és Teleki kinn jártak Párizsban a tárgyalásokon, engem idehaza teljhatalommal ruháztak föl, hogy ha valamit kérnek Párizsból, azt okvetlenül hajtsam végre. Egyik kérésük volt, hogy küldjek ki azonnal Párizsba olyan német, tót, rutén, oláh és szerb hazafiakat, akik jó magyar érzelműek voltak, és ellenezték az ország feldarabolását.
Összehívtam a miniszterelnököt, külügyminisztert, menekültügyi hivatal akkori főnökét, Bethlen István grófot stb., s a Külügyminisztérium egyik hermetikusan elzárt tanácstermében hánytuk-vetettük meg a dolgot, úgy hogy a teremhez vezető folyosó külső végén is őr állt, s a közelben nem lehetett senki. Senki sem hallgathatta a tárgyalást, mert a kiszemelt egyének élete a legnagyobb veszélyben forgott volna, ha kitudódik, hogy milyen megbízással utaznak Párizsba. –  És másnap az egész névsor megjelent az újságokban!  Azonnal cáfolatot kellett kiadnom, hisz még feleségem nagybátyja, Servatius Lajos brassói alispán is a kiválasztottak közt volt, mint szász küldött.
Valaki tehát közülünk volt az áruló. Bizonyosan jól megfizették.  Tudtuk, hogy ki volt, de rábizonyítani nem lehetett, azonban más jellemtelen ügyből kifolyólag úgyis elcsapták a hivatalból, nem érdemes a nevét megemlíteni. Örökre letűnt a nyilvánosság színpadáról.
Ilyen nehézségekkel kellett küzdenünk!
„A Béketárgyalásokat Előkészítő Iroda” a tárgyalások befejezte után – Külügyminisztérium Tudományos Osztályává alakult át. Akkor már nagyon belemélyedtem a magam tudományos munkájába, és semmi kedvem sem volt a diplomáciai tevékenységre.  Azt mondhatnám, hogy szerencsém volt, hogy nem tudtam jól franciául, mert különben tán ottmaradtam volna, s lettem volna valahol követségben, vagy egyéb fontos diplomáciai megbízatásban.  De ehhez semmi kedvem nem volt. A vérbeli diplomaták a minisztériumban mindig idegennek tekintettek, s nem volt meg az igazi barátságos megértés. Ezért 1921-ben leköszöntem, s átadtam a hivatalomat ott működő helyettesemnek, Gerevich Zoltánnak, a sajnos korán elhunyt jóravaló hivatalnoknak.
Nagy megkönnyebbülés volt rám nézve ezt a kedvetlenül, lelkesedés nélkül végzett munkakört otthagyni, s a tiszta tudománynak dolgozni. Mert el kell ismerni, hogy a diplomácia a tudóstól megkívánja a tendenciózus beállítást. Nekünk magyaroknak nem kellett  sem ferdíteni, sem hazudni,mint az oláhoknak és cseheknek. A mi igazunk napnál világosabb. De, hogy ezt még az ellenségekkel szemben is bizonyíthassuk, ezért bizonyos dolgokat erősebben kellett színezni, más dolgokat meg elhalványítani. Egy szóval az igazi tudományos objektivitás nem olyan, mint ahogyan az igazi tudományos munka megkívánja. Ez nekem az „enfant terrible”-nek, a szókimondó veszedelmes embernek sehogy sem volt ínyemre. Örömmel váltam meg ettől a hivataltól.” (Cholnoky Jenő 1870–1950. Szerk. Géczy János. Vár ucca tizenhét, VI. évfolyam 2. szám 1998/2. Veszprém, 1998. 279–281. oldal)
Jóllehet évtizedek teltek el az események és leírásuk közt, segítségükkel mégis, legalább vázlatosan áttekinthetjük Cholnoky Jenő hazája érdekében akkoriban végzett munkáját. Egyúttal pedig bepillantást nyerhetünk a tudós lelkületébe, világszemléletébe, a tudományos munkáról vallott nézeteibe is.
 
Rainer Pál

 
1920. június 4. – 2020. június 4.
TRIANON témakörrel kapcsolatos műtárgyak
a veszprémi Laczkó Dezső Múzeum gyűjteményeiben
 
 
A veszprémi Laczkó Dezső Múzeum nem szakmúzeuma a Trianonnal kapcsolatos témakör műtárgyainak. Természetesen ennek ellenére – csakúgy, mint bármely más hasonló nagyságrendű hazai múzeumba – az elmúlt száz esztendő során hozzánk is kerültek be ilyen jellegű műtárgyak, dokumentumok. Egy részüket még első igazgatónk, Laczkó Dezső gyűjtötte az 1920-as évek elején. Most, a tragikus békediktátum századik évfordulóján ezekből mutatunk be egy válogatást.
Az együttes aránylag csekély darabszáma és esetlegessége mellett is jól reprezentálja azt a közhangulatot (és annak tárgyi világát), amely a békediktátum nyomán az országban mindenütt eluralkodott és sokáig állandósult.
A Horthy korszakban nem volt, nem is lehetett, egyetlen egy kormánya sem a csonka hazának, amely a békeszerződés revízióját valamilyen formában ne foglalta volna bele programjába.
A szerencsétlen és elhibázott béke – a második világháború után „überelve” az 1947-es párizsi békeszerződéssel – máig is érezteti kedvezőtlen hatásait ebben a térségben. Ezek a hatások pedig nagy valószínűséggel a jövőben is még igen sokáig tetten érhetőek maradnak.
 
LDMírtaLDM