RÉGÉSZETI MUNKABESZÁMOLÓ

Rövid régészeti munkabeszámoló

a Bánd-Essegvár lelőhelyen végzett 2025. évi tervásatásról

A bándi Essegvár területén a 2013-ban megkezdett, elsődlegesen tudományos célú tervásatás 10. feltárási szezonját végezte el a veszprémi Laczkó Dezső Múzeum 2025. augusztus 11-29. között. Munkáinkat Bánd Község Önkormányzata, a Nemzeti Kulturális Alap, a bándi lakosok, az Eötvös Loránd Tudományegyetem régész hallgatói és végzett régészei, valamint számtalan középiskolás és önkéntes támogatta, illetve segítette.

Feltárási szelvények (2013-2025) és feltárt falmaradványok a várdomb. A kép sarkában egy vázlatos összesítő alaprajz a feltárási eredmények és geofizikai kutatások értelmezésével

2025. évi ásatásunk talán legnagyobb eredménye, hogy sikerült meghatároznunk a vár délnyugati sarkában talált téglaépítmény hozzávetőleges alaprajzát és korát, s így már biztosan kijelenthető, hogy egy, a kővárfalak építését megelőző téglatorony maradványairól van szó. A torony közel négyzetes alaprajzú lehetett, külső méretét tekintve kb. 8×9 m alapterületű. Alaprajzi formája jól megfelel az Árpád-kori előkelők által emelt, akár várnak, akár csak toronynak vagy erődített udvarháznak tekintett erősségek legjellegzetesebb elemének: a négyszögletes (vagy kerek), átlag 8-10 méteres oldalhosszúságú (vagy átmérőjű), kőből, téglából vagy fából emelt tornyoknak. Ezek ma ismert hazai megjelenése alapján a bándi téglatorony építése legkorábban a 12. század végétől vagy még inkább a 13. századtól valószínűsíthető. Felépítését szűkebben keltező leletanyagról még nem tudunk beszámolni, de a várdombon eddig megismert további építményekkel való kapcsolata alapján legkésőbb a 13. század végén már mindenképpen állnia kellett.

Az alapozásig visszabontott téglatorony délkeleti sarkának maradványai a 38. szelvényben, háttérben az utólag mellé épített déli várfallal

A torony egyértelműen azonosítható az 1341. évi osztálylevélben turris tegularis megnevezéssel illetett építménnyel, mely által azt is biztosan állíthatjuk, hogy a tőle északra talált Anjou-kori palotát említi az osztálylevél pallatium constructum formában. A palotától északra eső területet az oklevél castrum exterior néven említi, mely alapján a 14. század közepén a várdomb teljes északi felét (a kelet-nyugati irányú, árokkal kísért osztófaltól északra) külső várként hasznosították. A torony azonosításával és az 1341. évi osztálylevél helyes értelmezésével a vár építéstörténeti vázlatát is szilárdabb alapokra helyezhetjük. Az említett palota ezek alapján mindenképpen 1341 előtti, a külső tornyokkal erősített kő várfalak pedig, melyhez e palota hozzáépült, szükségszerűen még korábbiak, feltehetőleg a vár első castrum megnevezéssel történő említését (1309) is megelőzik.

A várdomb középkori történetének legkorábbi, határozottan jelentkező periódusát, azaz a 12. századi érmékkel datált templom körüli temetőt illetően 2025-ben nem nyertünk újabb adatokat. Fontos felismerésre jutottunk ugyanakkor a várdombot kettészelő széles árok déli szélén az előző években részlegesen feltárt többosztatú lakóépület („udvarház”) vonatkozásában. Jól látszik, hogy a kővárfalak felépítése idején ez az épület már állt, sőt, a falak futását úgy igazították hozzá, hogy egy bizonyos ideig még használni tudják (minden bizonnyal megváltozott szerepben). Mivel a várfalak építésekor e korábbi épületet mintegy megköpenyezték, így a kőfalak habarcsában szerencsés módon megőrződött felmenő falának lenyomata is egy kisebb foltban. Ez alapján az amúgy teljesen elpusztult fal fachwerkes szerkezetű lehetett. Az épület kialakítását az elmúlt évek megfigyelései alapján a 13. századra keltezhetjük – hogy annak inkább első vagy második felére, továbbra sem teljesen egyértelmű. A többosztatú épület keleti falának kőalapozásában vagy a fal omladékában talált jellegzetes méretű tégla alapján az épület vagy későbbi vagy egykorú lehet a fent leírt téglatoronynál.

A 13. század második felében (esetleg a 14. század legelső éveiben) emelt, tornyokkal erősített kővárfalak kialakítása alapvető változást hozott a várdomb használatában. Ugyan a domb északi, széles árokkal leválasztott felét az 1341. évi osztálylevél külső várként említi, ásatási megfigyeléseink szerint a domb egészét egyazon periódusban keríthették körbe kőfalakkal, azaz a templom körüli temetőt is azonnal befoglalták a vár védelmi rendszerébe. A várat észak felől lezáró kőfal futásában egy közel szabályos, szimmetrikus visszaugratást alakítottak ki. Ennek magyarázata ugyan még nyitott kérdés, de annyi már egyértelmű, hogy (a 2022. évi geofizikai mérés egy előzetes értelmezésével ellentétben) nem egy nyomott hatszögű torony maradványairól beszélhetünk.

Az északi várfal közel szimmetrikus alaprajzú visszaugratása, a tompaszögű sarkokban utólagos támpillérekkel. Ortofotó a 42., 31., 37., 34., 39. és 35. szelvényekről

Az északi várfal külső oldalán megfigyeltünk egy, feltehetőleg a várépítést megelőző, 12-13. századi réteget is, amelybe keskeny, egymással párhuzamos vájatok mélyülnek. Talán a várépítés idején a dombra felhajtott szekerek által kikoptatott kerékvágásról lehet szó, melyet aztán az építkezést követően egy tereprendezés keretében feltöltöttek. (Ennek a nyomnak egy részlete került elő már 2024-ben is, melyről most már biztosan kijelenthetjük, hogy nem egy falkiszedési árkot vagy egy palánkfal alapárkát jelzi.)

Egymással párhuzamos, keskeny vájatok nyoma (talán szekerek kerékvágásának emléke) a 35. szelvény keleti metszetfalán

A vár nyugati falának közepe táján, a várdombot kettéválasztó széles ároktól délre 2025-ben végre sikerült meghatároznunk a várfalak síkja elé kilépő építmény alaprajzát és szerepét. Az ezévi és a korábbi évek ásatási eredményeit összegezve itt egy, a 13. századi várfalakkal egykorú, kissé szabálytalan, nyújtott alaprajzú külső torony állhatott, elsődlegesen védelmi szerepet betöltve. E torony északi és déli falát egyaránt úgy jelölték ki, hogy azok közvetlenül a 13. századi többosztatú épület hosszfalainak külső oldalán fussanak, azokat a fent leírt módon mintegy megköpenyezve.

A korai többosztatú épületet talán másodlagos szerepben (egyfajta „felvonulási épületként”) hasznosíthatták a várépítők, mindenesetre néhány évtizeddel később, még az Anjou-kor során egy rangos kőpalotát emeltek helyébe. A 13. századi várfalhoz utólag hozzáépült Anjou-kori palota külső alapterülete 26×8 m volt. A palota déli vége és a téglatorony közé eső, kb. 2 m széles közben habarcsos padlószintet és egy abba mélyedő aknát azonosítottunk, mely egy, a várfalba falfülkeszerűen belemetsző visszaugratáshoz igazodik. Az akna betöltésének kibontása igazolhatja vagy cáfolhatja, hogy esetleg egy, a tornyot (és talán a palotát is) kiszolgáló árnyékszékaknáról van-e szó.

Az Anjou-kori palota és a téglatorony közötti habarcsos padlóba mélyedő akna és mögötte a várfalba belemetsző falfülke a 40. szelvényben. A kép jobb oldalán a palota déli végfala, bal oldalán a téglatorony falkiszedési árka

Feltehetőleg még az Anjou-kori palota építését megelőzően kialakítottak egy déli épületszárnyat a vár délkeleti (ma is álló) tornya és a korábbi eredetű téglatorony között. Ez a várfalnak támaszkodó épületszárny egészen a téglatoronyig eltarthatott, s annak keleti fala alkothatta az épületszárny nyugati végét. A déli épületszárny a 13. századi déli várfallal egykorúnak tartható, hiszen a déli várfal belső síkján feltárt (részben ma is látható) gerendafészkek nem tűnnek utólagosnak a várfalhoz képest.

A vár egyes épületeiben jelentős kár keletkezhetett valamikor a 15. század közepe táján. Már az előző években is megfigyelhettük, hogy a nyugati várfalból kiugratott nyugati tornyot ez idő tájt komoly sérülés érte, melyet rövid időn belül egy palánkszerkezetű (talán csak ideiglenesnek szánt?) kipótlással állítottak helyre. 2025-ben az Anjou-kori palota padlószintje fölötti rétegek leletanyaga vetette fel annak lehetőségét, hogy az épület már a 15. század közepe táján elpusztult és helyreállítására nem fordítottak gondot. Ugyanerre mutatott a délről szomszédos téglatorony feltárása is: az itt (még 2023-ban) talált I. Ulászló-denár alapján a torony pusztulására/felhagyására leghamarabb az 1440-es években kerülhetett sor.

Talán egy későbbi esemény emléke mutatkozik az északi várfal belső oldalán feltárt rétegsorban. Itt a feltételezhető 13. századi járószint, valamint 13-14. századi feltöltési rétegek felett 2025-ben is azonosítottuk azt az égés jeleit mutató pusztulási réteget, melyből a tavalyi kő ágyúgolyókhoz további öt kő lövedéket találtunk. A leletanyag összetétele alapján a réteg a 15. század végén, utolsó harmadában keletkezhetett, s talán kevésbé egy in situ omladékról, semmint egy pusztulást követő tereprendezés emlékéről lehet szó.

Kő lövedékek az északi várfal belső oldalán feltárt porózus rétegben a 37. szelvény területén